Jóban, Rosszban

Létezhet vajon barátság két ellenkező nemű között? Létezhet vajon az, hogy egy fiú és egy lány úgy tud egymással igaz barátságot kötni, hogy semelyikük se kezd gyengébb érzelmeket táplálni a másik iránt? Sokan erre a kérdésre másabbul válaszolnának, mint én, de lehet, hogy ők nem is rendelkeznek annyi tapasztalattal, mint jómagam.

De először is, gondolj bele, a lányok többsége általában a kedves és aranyos fiúkba szeret könnyebben bele valami oknál fogva, és a fiú barátok a lány barátaikkal kedvesek és aranyosak, szóval szerintem máris logikus, hogy miért is nem létezhet barátság a két nem között. De a tapasztalat, amiről már említettem pár szót…

Stefani Nortonnak hívnak, és kicsi korom óta a legjobb barátom egy fiú. Josh egy jómódú családból származott, a haja mindig ápolt és fényes volt, a szeme ragyogott a boldogságtól és mindig kifogásolhatatlan volt az öltözködése és a viselkedése. A szülei üzletemberek voltak, és ugyan abba a szórakozó körbe jártak, mint az én szüleim, akik orvosok voltak már akkor is, mi pedig már az első találkozásunkkor gyermeki egyszerűséggel barátkoztunk össze, és lettünk attól kezdve elválaszthatatlanok. Minden szabad percünket együtt töltöttük, veszekedtünk a szüleinkkel, ha éppen nem engedtek át minket a másikhoz, és mindig, jóban-rosszban összetartottunk.

Mellette voltam a kutyája, Milka elvesztésekor, együtt sírtunk, és utána vidítottuk fel egymást. Közösen mentünk minden nyáron nyaralni, megosztottuk egymással a titkainkkal, közös jeleket találtunk ki magunk között, és még a születésnapjainkat is megünnepeltük közösen. Bár sose tudtunk semmit se adni a másiknak, azért egy arcra puszi mindenkinek kijárt, és ez így volt jó.

A barátságunk pedig talán akkor érte el a legmagasabb szintjét, amikor március nyolcadikán, nőnapra kaptam tőle egy szál rózsát, egy mondattal:

- Lehet, hogy még csak nyolc éves vagy, de az én szememben már akkor is egy igazi kisasszony – és attól kezdve ezt minden év ugyan azon napján elmondta, csak plusz egy évvel öregebbé tett.

A Josh-sal való közös barátságunk évekig csak egyre erősebbé és erősebbé vált. Később, amikor tizennégy éves lettem, neki meséltem el az első csalódásomat a férfi nemben, és neki panaszkodtam ezek után a legtöbbet, hogy miért nem lehet az összes férfi olyan, mint ő. Hisz igen, ő volt álmaim férfija, akármennyire csak barátként tekintettem rá, akkor is boldoggá tett pusztán a közelsége, a hangja, a tekintete, a gesztusai és a szavai. Amikor még a leghisztisebb napjaimon is képes volt felvidítani, amikor mellém állt, mikor a lányok ellenem fordultak, és amikor befogadott magukhoz egy időre a szüleim válásakor. Ő volt a legnagyobb támaszom, aki támogatott, toszogatott, ha valamit féltem megtenni, és elmagyarázta, ha valamit nem értettem. De egy nap ő kérte az én segítségemet, tőlem kérdezett valamit:

- Stefani, te csókolóztál már, igaz? – tizennégy évesek voltunk, kamaszodtunk, mégis meglepődtem ezen a kérdésen, de csak némán bólintottam. – Felnőttesen?

- Nem tudom, hogy a felnőttek, hogy csókolóznak, de biztosan – mosolyogtam rá, mert élveztem, hogy végre én jobban tudok valamit, mint ő. Hiszen Joshua egy későn érő típus volt, aki tizennégy évesen még nem is érdeklődött a lányok iránt, akinek még akkor sose volt barátnője, viszont nagyon kíváncsi természettel áldotta meg őt a sors.

- Megmutatod?

- Mármint mit?

- Azt, hogy milyen az a csók. Kíváncsi vagyok rá, de akárkihez csak nem mehetek oda, hogy mutassa meg – nevette el magát.

- Oké, de nem mondod el senkinek, jó?

- Rendben van. Becsszó, ez is a közös titkunk marad – kacsintott rám.

- Csukd be a szemed! – szóltam rá Joshra, aki rögtön engedelmeskedett is, és itt gyorsan nyomtam a szájára egy puszit.

- Ennyi? – nézett rám csodálkozva. – Ez az, amiért az emberek annyira oda vannak?

- Igen – bólintottam, hisz akkor még én is azt hittem.

Később rá kellett jönnöm, hogy az a szájra puszi, amit én Josh-nak adtam, az nem az igazi csók volt, de akkor már késő volt és mindegy is volt, hisz a legjobb barátom kb. tizenhét éves korától kezdve hírtelen felnőtt. Elkezdték őt érdekelni a lányok, egyre többel találkozott iskola után, egyre népszerűbb lett, rám pedig egyre kevesebb ideje maradt. A barátságunk persze ugyanúgy megmaradt, csak egy kicsit felgyengült, és nem volt már az igazi soha többé. Josh megváltozott, nem volt benne annyi tisztelet a női nem felé, egyre lazább lett, egyre nyomolúsabb, és egyre jobban kezdte a nőket inkább a játékszereinek tekinteni, mint a barátainak…

A tizennyolcadik születésnapomon pedig megtörtént az, amit egészen addig sose gondoltam volna, és sose akartam, hogy bármikor megtörténjen. Az édesanyám szervezett nekem a felnőtté válásom alkalmából egy estéjt, amolyan szép ruhás, táncolós, puncsivós, beszélgetős estéjt, ahová meghívta az összes barátomat, tehát Josh-t is. Vele táncoltam, és végül az utolsó táncunkkor rám nézett és csak ennyit kérdezett:

- Ki tudsz velem jönni egy pillanatra a friss levegőre? – én erre csak bólintottam, és már mentünk is. Látszott rajta, hogy valamit nagyon akar, de ahogyan kiértünk, és amit tett, az minden várakozásomat felülmúlta, de sajnos nem a legjobb értelembe, hiszen megcsókolt.

- Te mégis mit csinálsz? – toltam el magamtól kissé felháborodva.

- Stefani, szerelmes vagyok beléd.

- És nem gondolod, hogy ezt másabbul kellett volna a tudomásomra adni, nem pedig úgy, hogy letámadsz? – förmedtem rá, mire ő semmit se reagált egy ideig, csak nézett rám, ugyan azokkal a ragyogó szemekkel, mint tizenévvel azelőtt.

- Szeretlek, Stefani – mondta ki egy kicsivel később. – Halálosan beléd zúgtam, és nem bírok vele mit kezdeni. Tudom, hogy barátok vagyunk, de nekem ez nem elég.

- Josh, sajnálom, de én… - és itt a szavamba vágott egy másik, harmadik hang.

- Stef, hát itt vagy. Azt hittem már eltűntél. Gyere gyorsan, most hozzák a tortád! – húzott befelé a terembe az édesanyám, és igen, azon az estéjen, az alatt a gyönyörű fa alatt, az a frakkos férfi, akit Joshnak hívtak, szerelmet vallott nekem, a szőke lánynak a kalapban, aki nem tudta viszonozni számára az érzéseit.

Talán akkor jöttem rá, hogy nem létezik barátság fiú és lány között, hiszen végül úgyis valamelyik beleszeret a másik félbe.

Josh ezek után évekig nem szólt különösebben hozzám, néha köszönt, vagy néha rám mosolygott, de azon kívül semmi más, teljesen elhidegült tőlem. Inkább a vele egy korú, vagy nála idősebb fiúkkal barátkozott, lányokkal randizott, sportolt és bulizott, én pedig tanultam, és összebarátkoztam néhány lánnyal. Nem voltunk már soha többé az-az erős páros, akik legyőznek mindenkit, és mindig egymás mellett maradnak, jóban, rosszban, nem lehettünk azok, mert Josh szerelembe esett a legjobb barátjába, aki nem szerette őt viszont.

Az emberek azt mondják, hogy a férfi huszonkettő-huszonhárom évesen éli általában a legvadabb korszakát, olyankor merül leginkább bele a bulizásba és a nőkbe, olyankor próbálja kiélni magát, de Josh nem ilyen volt, hiszen ő huszonévesen kezdett el igazán udvarolni nekem. Rózsacsokrokat küldött kisebb üzenetekkel, elhívott kávézni, beszélgettünk, én pedig engedtem neki, de már tudtam, hogy ő nem barátságot akar, mégis, valami oknál fogva nem bántam, hogy udvarolt, hisz aranyosan tette, végül pedig szerelmes lettem belé én is, ugyanúgy, mint ő belém.

Mi voltunk az új Angelina Jolie és Brad Pitt, hisz boldogak voltunk egymás társaságában, sikeresek voltunk, elég hamar összeköltöztünk, és a huszonhatodik születésnapom után nem sokkal egybe is keltünk, összekötöttük az életünket egy örökkévalóságra boldogan, és igaz szerelemben.

Azóta is, még mindig, lassan nyolcvan évesen is boldogan élünk együtt, három gyermekkel, és hat unokával, és így is maradunk, szerelmesen, életünk utolsó napjáig, és még utána is.