7. rész: Családi kapcsolat

Több óra haszontalan kutakodás után kénytelen voltam rájönni, hogy tényleg csak egy hely van, ahonnan beszerezhetem a forrásokat a kiselőadásomhoz, a könyvtár. Az a hely, amit életem hátralévő részében a legszívesebben nagyívből elkerülnék. De mégis muszáj lesz bemennem és kikeresni az anyagot az előadáshoz, mert máskülönben nagyon megszívom. Ha jobban belegondolok, inkább választom néhány percre azt a rémséges boszit, mint hogy Mr. Parker egész évben szívasson. Ha most megmutatom neki, hogy képes vagyok összehozni egy jó beszámolót, leszáll rólam, és úgy kezel majd mint a többieket, és talán azt is elkerülhetem, hogy még egyszer visszaküldjön a banyához.

Másnap reggel az iskola aulájában futottam össze Dave-vel és Adam-mel, az utóbbi eléggé lestrapáltnak tűnt, de nem volt időm megkérdezni mi baja, ő gyorsabb volt nálam:

- Sikerült megcsinálnod a házit?

- Sajnos nem… és ami azt illeti, jó hogy belétek botlottam. Ha nem probléma, ma órák után mégis elrángatnálak a könyvtárba… persze csak ha még áll a felajánlásod.

- Ha egyszer megígértem… - hangjából úgy tűnt, már nem olyan lelkes a dolog iránt, de azért éreztem, nem akar cserbenhagyni.

- Az király lenne! Én sem vágyom oda, de a neten semmit sem találtam, és vészesen fogy az időm az elkészítéssel. Nem akarok okot adni Mr. Parkernek a további szekálásra.

Adam nem válaszolt csak valami együttérzést sugalló kifejezést próbált ölteni megviselt arcára, majd gyorsan elköszöntek és sarkon fordultak Dave-vel.
Az első órám most nem egyezett a többiekével, így az ellenkező irányban próbáltam felkutatni a csoporttársaimat.

A nap hátralévő részében az agyamban már a délután járt, azon filóztam hogyan oldhatom meg, hogy a lehető leghamarabb kijussunk a könyvtárból, de azért ne csak félmunkát végezzek az információgyűjtéssel.
Gondoltam rá, hogy csak bemegyek a könyvekért, és kikölcsönzöm őket, de rájöttem, ezeket csak ott lehet használni. Az is megfordult a fejemben, hogy írok egy gyors vázlatot, amit majd otthon kibővítek, de mi van, ha kifelejtek vagy összekeverek valamit? Ahhoz hogy ez ne történjen meg, alaposan el kell olvasnom az anyagot a boszi társaságában… de sanszos hogy úgy se tudnék koncentrálni, ha ott van az a banya a közelemben. Bár még mindig nem értettem miről ódázott nekem a minap, a hideg futkosott a hátamon, ha visszagondoltam az első találkozásunkra.
Az egyik szünetben megkérdeztem Sophie-t, hogy van-e fénymásoló a könyvtárba. Megkönnyebbülésemre igen volt a válasz, így egy probléma már megoldódott, csak lemásolom a szükséges oldalakat, otthon pedig ráérek elkészíteni az előadást.
Hogy ez eddig miért nem jutott eszembe!!??

Az utolsó óránk tesi volt. Általában gyorsan szoktam öltözni, de most igyekeztem a lehető leglassabban elkészülni. Valamiért vészt jósoltam és próbáltam kerülni az elkerülhetetlent, már nem tűnt jó ötletnek a könyvtárlátogatás.

Utolsónak hagytam el az öltözőt, Adam a folyósón várt rám a falnak támaszkodva. Valahogy most még rosszabbul festett, mint délelőtt, bár lehet, hogy csak a tesi viselte meg és a szadizmusra hajlamos tanárunk.

- Essünk túl rajta – álltam meg Adam-mel szemben, aki nem válaszolt csak elrugaszkodott a faltól és megindult a könyvtár felé én pedig a nyomában

– Tulajdonképpen azt sem tudom hol keressem azokat a könyveket amik nekem kellenek, te ugye tudsz segíteni? – próbáltam szóra bírni, de csak egy lemondó arckifejezést lökött felém és baktatott tovább. Remek!

A könyvtárajtóban megtorpant, majdnem beleszaladtam hátulról. Valami furcsa kifejezés ült az arcán, nem is tudom, mint ha valamit sejtene, tudna vagy valami hasonló. Egyáltalán nem értettem, csak kikerekedett szemmel néztem, hogy mi ütött belé.
Kinyitotta előttem a könyvtár ajtaját, én néhány másodpercig hadakoztam magammal, bemenjek-e vagy forduljak sarkon, most még megtehetem. Hátrapillantottam, Adam szorosan mögöttem volt, nem fordulhattam vissza, és ha már elrángattam ide annak ellenére, hogy jobban tenné, ha otthon pihenne, nem hagyhattam faképnél. Beléptem. A terem üres volt, nem is csoda, manapság a diákok nem sok időt töltenek eme „szent” helyen, na meg lehet, hogy a boszit is igyekszik mindenki elkerülni.
Apropó, a boszi. Akaratlanul is őt kezdtem keresni a hatalmas polcsorokkal teli szobában. Nem is kellett sokáig kutatnom, apró termetét és hajlott orrát meghazudtolva robogott felénk egy vaskos könyvrakással a kezében.

- Már vártalak benneteket! – mondta, majd ledobta a vastag köteteket a mellettünk lévő asztalra. A könyvek hangos puffanással és porfelhővel értek a kopott asztalra.

- Várt? – kerekedett el a szemem.

- Minket? – csodálkozott mögöttem Adam. – Honnan tudta, hogy én is jövök?

- Ugyan drága kis unokám, neked kéne a legjobban tudnod a választ a saját kérdésedre…

- KIS UNOKÁM? – én még le voltam ragadva a mondat első felénél. – Adam, ez a… nő, a te nagymamád?

- Jaj, hát nem mondtad el a kis vöröskének? – az arca kifejezéstelen volt, se csodálkozás, se meglepettség, semmilyen érzelem nem volt rajta, csak rám függesztette vészjóslóan szürke szemeit, még akkor is mikor Adam-hez beszélt.

- Nem szoktam reklámozni – fintorgott a fiú. Nem tűnt úgy, mint ha túl jó viszonyt ápolnának.

- Mi csak, vagyis én egy kiselőadáshoz keresek anyagot… - próbáltam a gondolataim a jövetelünk eredeti okára visszaterelni, már így is tovább maradtunk, mint szerettem volna.

- Tudom! – válaszolta az asszony még mindig engem szuggerálva, majd az asztalra mutatott. – A könyvek, amiket keresel.

- Mi, de hát, hogy… honnan? – ezer kérdés lepte el a gondolataim, vajon honnan tudta, hogy milyen témában keresek könyveket. Azt az egyet biztosan tudtam, nem Mr. Parker súgta meg neki, annál jobban utált, hogy ennyivel megkönnyítse a dolgom.

- Az mindegy – lépett mellém Adam. – Keresd meg azokat az oldalakat, amik kellenek, segítek lefénymásolni, aztán lépjünk innen.

Hit, ateizmus, ókor… próbáltam címszavakban megkeresni a megfelelő forrást, de csak az agyam kicsi fele volt képes erre koncentrálni, a többi az iménti eseményeket játszotta le újra és újra, próbálta összerakni a kirakós darabjait.

- Keresd, kutasd, fel ne add, ha megtaláltad el ne hagyd! – kántálta a boszi.

- Tessék?

- Barátod, vagy ellenséged, ne te tegyél különbséget! – mondta tovább a már egyszer hallott szöveget.

Végre megtaláltam, amit kerestem, felkaptam egy könyvkupacot, egy másikat pedig Adam kezébe nyomtam, majd a fénymásoló felé kezdtem iszkolni. A boszi szavai megint megtették a hatását, kezdtem pocsékul érezni magam, a hányinger kerülgetett és szédültem. Alig vártam, hogy kitehessem a lábam erről az átkozott helyről. Eddig szerettem olvasni, de innentől kezdve ha lehetséges minden könyvtárat és könyvesboltot elkerülök majd.
Adam-mel gyorsan lemásoltuk a lapokat, jókora halom volt már a kezemben. Próbáltam sürgetni a gépet, hogy haladjon, adja gyorsabban a lapokat, de az öreg masina megmakacsolta magát és lassan adagolta csak ki a könyv másolatait, az én idegeimet ezzel pattanásig feszítve.
Végre megvolt minden, fellélegeztem, elmehetünk. A könyveket csak ledobtuk egy másik otthagyott rakás tetejére és szedtük a lábunkat. Adam még mindig szótlan volt, de már kevésbé sápad, most inkább valami haragos tekintet járta át, csak azt nem tudtam, hogy rám haragszik vagy a boszira, azaz a nagyanyjára.

- Majd eldől a kapuban, hisz a zenész dönt, és nem a lant. – hallottam még mikor kiléptünk a könyvtárból.

Azt hittem megkönnyebbülök majd, de nem, furcsa érzésem volt, ezernyi gondolat és kérdés cikázott bennem. A minap még úgy voltam vele, hogy nem fogok azzal a hülye szöveggel foglalkozni, amit a boszi kántált nekem, de most megint, újra elmondta.. és amik közben történtek teljesen összekavartak. Adam-et akartam elővenni, megkérdezni mi volt ez az egész, miért nem mondta el, hogy a boszi a nagymamája, hogy honnan tudta, hogy együtt megyünk...de a fiú már nem volt mellettem.
Fogalmam sincs mikor ment el, elköszönt-e egyáltalán és csak a gondolatmenetemtől nem hallottam őt, vagy csak úgy faképnél hagyott. Ez is bosszantott kicsit, de ez volt a legkisebb problémám. Minél gyorsabban haza akartam jutni, de legalább is minél messzebbre az iskola épületétől.

Gyorsan köszöntem a szüleimnek, majd felcsörtettem a szobámba, még mindig ezernyi gondolat cikázott a fejemben. Ledobtam a táskámat és előkotortam belőle a telefonomat, majd Adam-et tárcsáztam. A készülék hosszan kicsörgött, de senki sem vette fel. Talán még nem ért haza, és nem hallja a csörgést, vagy már az ágyban van és próbálja kialudni magát, esetleg szimplán csak nem akar szóba állni velem? Szép, újabb adag megválaszolatlan kérdés.
A boszi engem is kikészített, bár már egy fokkal jobb volt, nem szédültem annyira és a hányinger is csillapodott, de valami mégis furcsa volt bennem. Ez nem tetszett, valamivel el kellett nyomnom ezeket a gondolatokat, így nekiláttam a kiselőadás megírásának. Elővettem a lefénymásolt lapokat, rendszereztem, szortíroztam őket, majd írtam egy vázlatot, ami alapján majd a hétvégén összerakhatom az egészet.
Eléggé jól lefoglaltam maga, az anyukám földszintről felhallatszó kiáltása zökkentett ki csak az írásból. Anya szólt, hogy kész a vacsora, én pedig bár még mindig émelyegtem egy kicsit, örömmel dobtam el magamtól a jegyzetfüzetet, és csatlakoztam a szüleimhez.

Ők végre elterelték a gondolataimat, apa mesélt az új cégéről, anya pedig arról, hogy felkérte egy helyi modellügynökség, hogy segítsen új tehetségeket találni. Általában untam ezeket a munkával kapcsolatos beszélgetéseket, de most csak úgy ittam a szavaikat, végre valami, valami normális. Ha én kezdtem volna mesélni nekik a fura bosziról, Adam-ről és a ma történtekről, anya tuti, hogy egy lázmérőt dug a számba, hogy nem-e a láztól beszélek balgaságokat. Szóval kivételesen jól esett a munkahelyi dolgaikról hallani. Olyannyira, hogy mikor éreztem, laposodik a téma, feltettem nekik egy-egy kérdést, hogy minél tovább lefoglalják a gondolataimat.
Sajnos a vacsora se tarthat örökké, miután segítettem anyának elmosogatni, újra elvonultam a szobámba, ahol újra rám törtek a furcsábbnál furcsább gondolatok. Szerencsére elég kimerítő napon vagyok túl, és hamar elnyomott az álom, bár az sem tartogatott sok jót számomra.

Reggel a szokásosnál kicsivel később értem be, Sophie és Dave már bent ültek a teremben ahol az első óránkat Mr. Parkerrel tölthetjük.

- Nem láttátok Adam-et? – kérdeztem barátaimat.

- Még nem ért be – válaszolta Dave fel sem pillantva könyvéből.

- Csak nem fárasztottad le túlságosan a könyvtárazás után?  - kacsintott Sophie.

- Irtó vicces... – haraptam le barátnőm fejét. Amúgy is, tudom, hogy ez csak a Dave-vel közös kis játékotok. És megkérnélek benneteket legközelebb hagyjatok ki az ilyen furi kis játszmáitokból.

- Ej de harapós ma valaki – szállt be beszélgetésünkbe most már Dave is. – Tudod ez nem ellened irányult, minden újjal el szoktuk játszani – próbált mentegetőzni, de ez engem cseppet sem érdekelt. Talán nem is emiatt voltam rosszkedvű, valamit éreztem a levegőben.

Adam aznap nem jött iskolába, sőt, a hét további részében is távol maradt. Dave-nek állítólag azt mondta, hogy elkapott valami vírust és az ágyat nyomja. Attól azért a telefonhívásaimra válaszolhatna…
Ahogy teltek a napok kezdtem kissé megnyugodni, és a gondolataim se csak a könyvtárban történtekre korlátozódtak. Bár kicsit bosszantott, hogy nem tudtam Adam-mel beszélni, az időm legnagyobb részét lefoglalta a kiselőadás megszerkesztése. Maximalistán álltam hozzá a feladathoz, másként nem is tudtam volna, hisz ha csak az elmémbe ötlött Mr. Parker megvető arca, azonnal elszántabb lettem. Meg akarom mutatni annak a tanárnak, hogy rossz emberrel kezdett, nem hatódom meg a plusz feladattól, és kivívom a tiszteletét! Vagy legalább is szeretném, ha nem egy karóval kezdeném az évet, ez meg is pecsételné a drágalátós tanár úrral való kapcsolatomat.
A hétvége így hamar elrepült, szinte ki sem mozdultam a szobámból, csak enni és fürdeni mentem ki, egész végig a laptopom billentyűit kalapáltam és a forrásanyagot nyálaztam át vagy hatszázszor.

Hétfőn magabiztosan mentem iskolába, amin Sophie is egészen meglepődött, azt hitte be leszek parázva, hogy már az első órában megszületik Parker tanár úr ítélete és eldönti az egész éves sorsomat. De én nem féltem, még nem. Felkészültem a csatára.
Némileg csillapodott a magabiztosságom, mikor beültünk a terembe, akkor pedig teljesen szertefoszlott mikor Mr. Parker megjelent az ajtóban, tekintetével engem keresett, és láttam rajta, a legszívesebben a kiselőadásom meghallgatása nélkül ítéletet mondana felettem.
Becsengettek. Eljött halálom pillanata…

- Ohh Mr. Carlisle, pont időben érkezett. Üljön le, és hallgassa meg Lutz kisasszony vélhetően igen izgalmas kiselőadását – kerestem Adam tekintetét, de ő a földet bámulva baktatott a helyére. Persze ő nem fog büntetést kapni, pedig jóval többet késett, mint én mikor ezt a remek házit kaptam. Éljen az igazságosztás. – Na és akkor jöhet is az a beszámoló, fáradjon ki az osztálytársai elé Miss Lutz.

Próbáltam erőt venni magamon, de nem igazán ment. Kivánszorogtam a tábla elé, és elkezdtem darálni a jól be tanult szöveget. 

7. rész VÉGE