6. rész: Barátok és ellenségek 

Mikor megláttam a folyosón Adamen kikerekedtek a szemeim – Izé… Szóval akkor hallottál mindent?
- Igen, mondhatjuk. – vigyorgott továbbra is – Nem tudtam, hogy ennyire odáig vagy értem, hogy ezt is kelljen hazudnod.
- Félreértesz! – emeltem fel hangomat, hogy leplezzem zavartságomat. Ez persze így még feltűnőbb lett, így elvörösödtem – Csak az exemmel beszéltem, és féltékennyé akartam tenni, mondanom kellett egy nevet, de hirtelen csak a tiéd jutott eszembe. Sajnálom, ha megbántottalak!
Adam nézett, és nézett rám, majd felnevetett – Semmi baj. De nem hiszem, hogy egy meleggel sokra mennél.
- Igen, nem is, de… - aztán eljutott a tudatomig – Hogy mondod? – pislogtam rá – Meleg? Ezt… Ezt mondtad igaz?
- Igen. – mosolygott tovább.
- Szóval te… Meleg vagy? – értetlenkedtem továbbra is.
- Ahogy mondod.
- De nekem Dave és Sophie azt mondták…
- Mit? – nézett rám érdeklődve – Hogy tetszel nekem? – felnevetett.
- Igen. – hüledeztem.
- Iiiigen, ezt mindenkivel eljátsszák, ne is törődj velük. – legyintett.
- De miért csinálták ezt?
- Noss.. Hogy is mondjam… Ez csak egy kis baráti szívatás akart lenni.
- Éééértem. És… Van is… Pasid? – sose hittem, hogy egyszer még megkérdem ezt egy fiútól.
- Dave az. – vont vállat.
- Ő nem Sophieval van?
Adam kistányér méretű szemekkel nézett rám, majd ismét felnevetett – Ezt honnan vetted?
- Hiszen pont úgy viselkednek, mint a szerelmes párok.
Félrehúzta keskeny ajkait – Heaven, jegyezz meg valamit kérlek. Itt senki sem az, aminek látszik, és senki sem olyan, amilyennek mutatja magát.
„Barátod, vagy ellenséged, ne te tegyél különbséget! Majd eldől a kapuban, hisz a zenész dönt és nem a lant.” A barátokat nem mi választjuk. A barátság csak úgy kialakul. Nem erőltethetünk semmit sem. És a barátságos emberek is lehetnek az ellenségeink. Nem igaz? Tűnődtem magamban a könyvtáros szavain.
- Azt hiszem… Most… Mennem kell.
- Tessék? – nézett rám értetlenül – És mi lesz a házival?
- Majd… Megoldom. Van a telefonomon net. – hogy ez eddig miért nem jutott eszembe…
Úgy döntöttem el kell tűnődnöm a mai napon. Túl sok minden történt, és igazából semmit sem értek, de amit értek is, abban sem vagyok biztos. Elbúcsúztam tehát Adamtől, és kihagyva a többi órákat, hogy összeszedhessem a gondolataimat.

Még túl korán volt ahhoz, hogy hazamenjek, így a város utcáit róttam, és a boltok kirakatát néztem. Volt ott minden. Cukrászda, papír bolt, vegyes kereskedés, cipő és ruhabolt. Nem szerettem vásárolni, sőt, egyenesen ki nem állhattam. Legalábbis egyedül. Mindig magammal rángattam valakit, hogy azzal is teljen az idő.
- El sem hiszem, hogy bevettem, hogy szerelmes belém. Túl naiv voltam. És nem csak most.
Bármit is mondanak nekem, sajnos én túl hamar elhiszem, ha igaz, ha nem.
Megálltam egy kirakat előtt, ami a legújabb sport felszereléseket reklámozta. Erről eszembe jutott az exem, és a vele történő beszélgetésem. – Miért csinálta ezt? – tűnődtem el magamban.
Visszagondolva a kapcsolatunkra, rájöttem valamire. Illetve nem is egy valamire, annál sokkal többre. Ő kért meg rá, hogy járjunk. Fiatal voltam, és nem tudtam mi az a szerelem. Talán a mai napig nem tudom mi az. Volt közöttünk valami, ami talán több volt, mint baráti kapcsolat. Igen, minden bizonnyal. Több is történt. A bátyám, akivel több is történt, mint puszta beszélgetés. Mikor ide költöztem, nem kellett volna hagynom, hogy megcsókoljon. Gyenge pillanatom volt, de akkor sem kellett volna viszonoznom. Szakítottunk, és még csak nem is szerettem úgy. Képen kellett volna törölnöm, hogy észbe kapjon, nem érdekel igazán. Tényleg ennyire számító liba lennék? Hiszen… Nem azért engedtem, hogy megcsókoljon, mert szerettem, hanem mert olyan jól nézett ki aznap.
Megráztam fejemet, és tovább indultam. Még ha ez így is van, nem értettem, hogy miért kellett ezt művelnie velem. Nem hiszek a misztikumokban? Na és? Mi értelme ennek a bosszúnak? Annál többet nem ártottam neki, hogy játszadoztam vele. Rendben, elismerem, csúnya mód becsaptam, és kihasználtam. Talán… Tényleg megérdemeltem.
Ekkor megtorpantam, és egy hirtelen ötlettől vezérelve bementem az előbbi boltba. Nem tehetem jóvá amit tettem vele, hiszen bizonyára mély érzelmi válságba kergettem. De talán kiengesztelhetném valamivel.
A bolt ajtaja fölött megszólalt a kis csengő, ami érkezésemet jelezte – Jó napot. – köszöntem.
A pult mögött egy őszülő férfi ült, aki újságot olvasott. Mikor bementem leemelte ugyan olvasmányát, hogy megnézhessen, de egy morgáson kívül mást nem is tett.
Egyedül kellett tehát felkutatnom a boltot. Szerencsére nem volt nagy, csak mint egy kisebb vegyes kereskedés. Még szerencse, hiszen így kevesebb volt a választék. Mindig is döntésképtelen voltam vásárláskor, így mások véleményét kellett kikérnem. Most azonban nem volt más, csak én, magamra voltam utalva. Meg is akadt a szemem egyből egy csukló szorítón. Tudtam, hogy Ryan gyűjti őket, így ezt véltem a legjobb engesztelő ajándéknak. - Talán ettől felhagy a bosszúval. – reménykedtem. Elvettem egy kék színűt, amin egy fekete üvöltő oroszlánfej volt fehérrel szegélyezve. Valamiért ez tetszett a legjobban. Odamentem a pulthoz, pár percig vártam, hogy felfigyeljen, de mivel ez nem következett be, köhintettem.
- Más valami lesz? – tette le az újságot.
- Nem, köszönöm.
A férfi beütötte a kódját, majd blokkal együtt visszaszolgáltatta nekem fizetés után.
Szerencsére hamar végeztem a vásárlással, kimentem az üzletből. Valamiért felüdülés volt újra a szabad levegőn lennem. Az az üzlet túlságosan bizarr volt számomra, pedig csak egy normális sport bolt, aminek modortalan eladója volt.
Órámra néztem – Ideje haza mennem. – bólogattam magamnak megerősítve gondolatmenetemet.
Ekkor megcsörrent telefonom, de igen hamar le is tette. Az illető biztosan azt hitte, hogy órán vagyok, ezért nem is húzta tovább, én pedig nem foglalkoztam vele többet, még csak meg se néztem, hogy ki keres. Ha kellek, majd elér később.
Nem volt kedvem beszélgetni senkivel sem. Mindig is ezt csináltam. Ha nem akartam, hát nem beszéltem. Barátnőimtől ezért szoktam is jócskán kapni az ívet, hogy miért vagyok ennyire önző.
Barátnők… Rég beszéltem már velük. Hiányoznak, de leginkább az együtt töltött bolondos percek. Amikor fára másztunk, vagy lógtunk az iskolából beteget jelentve. Amikor suli után fagykelyheket ettünk cukormentes kólával, és persze a beszélgetések. Hiába ígértem meg nekik, hogy majd felhívom őket, mai napig nem tettem. Majd ha hazaértem, ezt is elintézem. Gondolatban fel is írtam magamnak a mit ne felejtsek el listámra.
Mostani barátaimon azonban nem tudok kimenni. Barátok? Nevezhető egyáltalán annak? Sophie mondjuk túlságosan is kedves volt velem az első pillanattól kezdve. Talán csak egy balekot látott bennem, ami olybá tűnik bejött. Dave pedig mint kiderült Adam barátja, fiúja… Kinek melyik variáció tetszik jobban. Semmi bajom a melegekkel, én megvagyok velük, nem akarom őket felnyársalni, vagy hasonló, mint a többi korombeli, csak távolabb legyenek tőlem ha épp enyelegnek. Hát igen. Adam, vagy Dave hozzám túl jó is lett volna. Ők olyan tökéletesnek tűntek a fényes hajukkal, csillogó szemeikkel, és sármos mosolyukkal… egészen máig.
- Minek nekem pasi? Csak a gond van velük. – állapítottam is meg. Ezzel megfogadtam magamnak, hogy jó darabig biztosan nem akarok barátot magamnak. Kiszámíthatatlanok, szeszélyesek, és ünnepekkor költeni kell rájuk egy csomó olyan dolgot, ami már megvan nekik, vagy felesleges számukra.
Még csak pár napja vagyok itt, de máris olyan magányosnak érzem magam, mint a kisujjam. Azt hittem azért ennél kicsivel több időnek kelljen eltelnie, de ezek szerint tévedtem. A sors kiszámíthatatlan.

Hazafelé menet rengeteget gondolkodtam. Talán tényleg meg kellene változnom. Túl naív, és önző vagyok. Még Ryant is évekig átvertem, pedig hozzá tényleg nagyon kötődtem. S lám mi lett az eredménye. Bosszúért kiállt. Egy újabb felírandó jegyzet: MEG-VÁL-TOZ-NI. Csupa nagy betűkkel, hogy ezt mostanában ne felejtsem el.
Hazaérve felmentem szobába. Visszagondolva nem csak gyerekes voltam, de önző is, amikor kiválasztottam a szobámat. Ez volt a házban a legnagyobb szoba, és a legszebb kilátással is bírt. Majd bocsánatot kérek anyáéktól valamikor. Táskámat letettem íróasztalom előtt elhelyezkedő székre, én pedig lehuppantam az ágyra. Elkényelmesedtem, hogy nekilássak a tanulásnak, de ekkor telefonom újra megszólalt, ezúttal kitartóbban.
- Ajj máááár. – sóhajtottam, kivettem zsebemből, megnéztem a kijelzőt. Ryan száma volt az. – Még van képe felhívni. – morogtam, és kinyomtam. Ez után folyamatosan hívni kezdett. Amint lejárt a hívás korlátozás, újra kezdte, én pedig így vagy háromszázszor végighallgathattam jelenlegi kedvenc csengőhangomat.
Magam se tudom miért, de meguntam, és inkább izgatottan felültem, miközben nyomtam egy zöld gombot – Ryan, nem volt elég a mai? Még meddig akarsz felidegesíteni? Ne hívj már folyton, nem vagyok rád kíváncsi!
Már épp nyomtam volna ki, mikor a fiú beleszólt – Tessék? Nem értem. Miről beszélsz?
Ekkor megfagyott a vér az ereimben – Hogy érted, hogy tessék? Hiszen ma mikor beszéltünk…
- Ma? Ma nem beszéltünk. Én nem hívtalak. – Ryan hangjából kivéve nem hazudott. Ha ezt tette volna, olyankor felemelte hangját, és még el is vékonyítja. Nem tud hazudni.
- De ha nem te hívtál, akkor mégis kicsoda?
- Nekem is elmagyaráznád, hogy miről elmélkedsz, drága Heaven?
- Ja, igen… Persze. – zavarodtam össze, és töviről hegyére elmeséltem neki a történteket.
Jó darabig nem szólt egy szót sem – Biztos lehetsz benne, hogy nem én voltam. Egész nap aludtam, mert negyven fokos lázam volt.
Ryan éberalvó, a telefonját alváskor pedig mindig a párnája alá teszi. Így esélytelen lett volna, hogy bárki elvegye a készüléket. De akkor mégis mi folyik itt?
- Nem értem. – ráztam fejemet, amit bár ő nem láthatott, de én már az őrület határát feszítgettem.
- Heaven? Nincs esetleg egy… Rossz akaród?
- Ha van is, én nem tudok róla. Nem ártottam senkinek sem.
Ryan köhintett egyet. Bár nem ő volt a telefonáló, egyetértett vele, hogy a módszereim nem épp a leghatásosabbak. – Egy jelszó. – csettintett.
- Mi? – értetlenkedtem.
- Egy jelszó kell nekünk, amivel meg tudjuk állapítani, hogy az igazi hív minket.
- És ezt mégis hogy gondoltad? Ha rákérdezünk, hogy „tudod a jelszót” nem lesz kicsit gyanús?
- Ezért kell valami általánosnak lennie.
- Hogy vagy? – nevettem el magam.
- Ez már túl általános. – gúnyolódott Ryan.
- Hát akkor?
- Legyen minden beszélgetésnél egy téma. Következőleg mondjuk Harry Potter, az után pedig majd megbeszéljük a többit. Így ha valaki véletlenül hallja is az ellenségek közül, hogy mivel indítunk, következőleg már nem fogja tudni. Érted?
- Ühüm. – bólintottam. Nem tűnt rossz tervnek, kifejezetten tetszett.
- Rendben. Akkor majd hívlak még holnap. Szia. – ezzel kinyomta.
Elvettem fülemtől a telefont, és az arcom elé emeltem tisztes távolságból persze. Órákig bámultam a kijelzőt, ami egy vidám színekbe burkolózó lányt ábrázolt, aki épp egy piros lufit kergetett a fekete-fehér mezőn. A kép lassan elhalványult, és megláttam a tükörképemet. – Nem is áll olyan rosszul ez a vörös haj. – mosolyodtam el.
Hasra feküdtem, majd kioldottam a készüléket, azon keresztül felmentem a netre, és a háziról kezdtem tüzetesebben kutakodni.

6. rész VÉGE