5. rész: A bosszú

Heavent hihetetlenül meglepte a dolog, szemöldöke is az egekbe szökött. Biztos volt abban, hogy nemhiába volt vele Adam olyan kedves, de sosem gondolta volna azt, hogy azért, mert szereti! Azt remélte, biztos csak a fiú jóhiszeműsége miatt van mindez; szerette volna, ha a lánynak vannak barátai, és ezért kezdett el vele kedvesen bánni.

- Biztos vagy ebben, Sophie? Mármint, nem lehet, hogy valaki véletlenül mást vett ki a szavaiból? – kérdezte idegesen tördelve a kezeit.

- Biztos. Ezt nem lehet félreérteni. Bár meglepő, hogy nem neked mondta el a dolgokat. Nem ilyennek ismertem… Bár, lehet, hogy csak a megfelelő pillanatra várt. Mondjuk, nem értem, miért pont a könyvtár az a szent hely, ahol lenni akar veled…

Mikor a lány megemlítette a fiatal Lutz lánynak a könyvtárat, azonnal máson kezdett agyalni: mi van akkor, ha a boszorkány ezúttal bántani fogja? Mi van akkor, ha bár ott lesz Adam, de mégis gondok lesznek?

Régebben, mikor ilyen komoly gondolatok kavarogtak a fejében, mindig felhívott valakit. Barátnőket, barátokat, vagy épp Ryant. Pillanatnyilag a telefonszámla miatt nemigen volt kedve ilyesmiket tenni, pedig nagyon szüksége lett volna arra, hogy valakivel megtárgyalja ezeket.

Az is tény viszont, hogy eléggé tartott attól a gondolattól, hogy a boszorkáról bárkinek is meséljen a sulin kívül. Akár a szüleinek, akár a régi barátainak mondaná ezt el, mind idiótának titulálnák emiatt. Elvégre kicsit furcsa, hogy eddig nem találkozott egyikük sem egy igazi boszorkánnyal. Biztosan idegbetegnek gondolnák, és elküldenék őt egy pszichológushoz – micsoda irónia, hogy az iskola „pszichológusa” pont a már említett misztikus lény!

Miután a lányok átöltöztek, bementek a tornacsarnokba. Egy viszonylag elég régi hely volt, az iskola legöregebb területe. Körülbelül 100-200 éves lehetett, ettől függetlenül a folyamatos újjáépítések miatt még mindig úgy állt ott, akárha csak egy-két éve építették volna.

A testnevelő tanár elég gonosznak látszott. Heaven épp a felmérések közepén került az iskolába, így tehát mindent dupla akkora erővel kellett megcsinálnia, mint a többieknek. Arról nem is beszélve, hogy a tanár úr bizonyára katona volt régen – nem csak amiatt, hogy hihetetlenül izmos volt, de a hangja is igen erőteljesnek bizonyult, ahogy a fiatal lányra ordítozott, mikor valamit nem éppen úgy csinált meg, ahogy azt ő elvárta.

A testnevelés után egy lyukasóra következett. Heaven ki is használta mindezt, elköszönt a barátaitól majd kiment a teremből és lement az iskola udvarára. Az egyik rejtett sarokban lévő padra letelepedett és fejét a karjára helyezte. Eléggé lefárasztotta már az is, hogy új helyre költöztek, új embereket kellett megismernie, ráadásul most közbe jött még ez a hirtelen „szerelem” is, no meg a boszorkány.

Miután pihent egy kicsit, felült a padon, és meglátta, hogy pár méterről Adam figyeli. A fiú nem tűnt túl boldognak, sőt, sokkal inkább frusztrált volt.

- Mi a baj? – kérdezte Heaven, mikor már egy-két perce csak szótlanul bámultak egymásra. Adam válasz helyett inkább elfordította a fejét, de nem válaszolt. Tovább akart állni, de a lány hirtelen felpattant és elkapta a karját. – Adam, mi történt?

- Semmi, de kérlek, most eressz el! – mondta, és kicsúsztatta a karját a lány szorításából, majd elindult vissza az iskola felé. – Mellesleg, ne idegesítsd magad ilyen bugyuta dolgokon. Az a boszorkány nem fog bántani. Sokan nem gondolnak bele, de lehet, hogy igazából ő egy jó ember…

- Jó ember?! Nézd meg, mit tett velem? És mégis miért? Mert meg szerettem volna nézni valamit a könyvtárban… - pufogott a lány, majd látva Adam arckifejezését elfordult és elindult a járdaszegényen egyensúlyozva. – Különben is… honnan ismered?

A fiú csendben figyelte, ahogy Heaven játszik és szomorkodik, akár egy kisgyermek, mikor nem az történik, amit ő szeretne. Viccesnek és már-már szánalmasnak tartotta a helyzetet, de nem szólt semmit. Figyelte tovább, próbált egy ésszerű, elegendő választ kitalálni, de valahogy semmi sem jutott az eszébe, ami furcsa. Nem valami otthonülős típus, arról nem is beszélve, hogy az édesanyja általában mindig megvárja, míg hazaér – ami, lássuk be, olykor nem túl korán történik meg. Akkor mindig tudott mit kitalálni, gyakorta rögtönzött is valamit, hogy ne kerüljön bajba.

Csatt.

- Komolyan azt hiszed, hogy ezt elhiszem?! Apád halála óta ilyen vagy… Mégis, miért csinálod ezt? Azt hiszed, hogy ez jó így? – kiáltozott akkoriban az édesanyja. Persze ezekre a szívszaggató siránkozásokra sosem tudott mit felelni, maximum annyit, hogy „Bocsánat” majd azt követően felszaladni a szobájába.

- Ami azt illeti, engem még sosem bántott. Vagyis… Igazából csak egyszer, de azt is megérdemeltem. Szóval nem hiszem, hogy olyan rossz lenne, hogy mindenkit csak a semmiért büntetne meg…

Heaven épp szólni akart, hogy ő nem csinált semmi rosszat, mikor belegondolt abba, hogy valójában tett ő olyan dolgot, melyet nem biztos, hogy kellett volna. Ryannel bánhatott volna sokkal kedvesebben, vagy legalább elmondhatta volna neki máshogy is azt, hogy elköltöznek. Nem kellett volna átvernie, nem kellett volna megcsókolnia. Vagy ha mégis megtette, hát vállalhatta volna a felelősséget azért, mert ő később beleszeretett.

- Adam… Azt mondtad, hogy elkísérnél a könyvtárba ma, ugye? – kérdezte a lány, mire a fiú meglepetten bólintott és kíváncsian végigmérte Heavent. – Mit szólnál hozzá, ha most mennénk? Mármint, csak akkor, ha van időd és tényleg segítenél…

- Felőlem mehetünk. – mondta, majd Heaven felé nyújtotta a kezét, mire ő megfogta és elindultak a macskaköves járdán.

Heavent időközben mérhetetlen feszültség járta át. Úgy érezte, nem gondolta végig ezt az egészet, és bár a hirtelen ötlettől vezérelt dolgok olykor nem is annyira rosszak, de egy boszorkányt meglátogatni egy olyan gondolattal, hogy vajon ő tényleg az ex-barátja miatt változtatta át csodaszép haját egy ilyen vöröslő szénakazallá…

Elgondolkodva szelte át az iskola parkját, majd lépett be az épületbe. Mikor már a második lépcsőfordulónál jártak, Heaven meglátott egy árnyékot, majd mikor feljebb értek, rájött, hogy az valójában Ryan. Pontosabban a képmása. A „test” körvonalai elmosódtak, olyan volt, mintha beleveszne a légkörbe, mely körülvette azt. A lány nem volt benne biztos, de mintha a szíve felett mintha vérzett volna, ám mire pontosabban meg tudta vizsgálni, a kép eltűnt.

Heaven meghökkent a látottaktól, olyannyira, hogy ha Adam nincs ott a háta mögött lebuckázik a lépcsőről. Hosszú, erős karjaival biztosan tartotta a lányt, aki holtsápadtan meredt rá. Biztos volt abban, hogy ezt a boszorkány tette, ő volt az, aki ezt láttatta vele.

- A-Adam te is láttad? – kérdezte a lány halkan.

- Nem, micsodát kellett volna látnom?

- Semmi, semmi… El kell mennem a mosdóba!

Heaven kiegyenesedett és kicsúsztatta a kezét Adam szorításából, majd felszaladt az emeletre. Nem járt még túl régóta ebbe az iskolába, bizonyos dolgokat – saját osztálytermük, különböző laborok, mosdók – azért már megtalált. Többnyire persze, mikor valami ismeretlen terembe kellet valami oknál fogva látogatnia, megkérdezett egypár embert, mire sikerült odatalálnia.

Mikor felért, nem különösen értette, hogy mit is akar most tenni. Fel kellene talán hívnia Ryant? De abból különböző konfliktusok lehetnének, vagy akár egy komolyabb veszekedés, mert még mindig nem tudta eldönteni, hogy elmegy-e velük arra a kirándulásra…

Ami a kirándulást illeti, szeretett volna ott lenni. Találkozni a régi barátokkal, ismerősökkel, jókat nevetni és beszélgetni… kellemes társaság volt az, bár a mostani is nagyon jó. Tényleg jó lett volna elmenni Sophiékkal, de tudta, hogy Ryanék nem túlzottal lettek volna elragadtatva a helyzettől.

Mikor a fiatal Lutz lány elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy tisztán tudjon beszélni, előkapta a telefonját és próbálta kikutatni az agyában, hogy vajon mi is lehet Ryan száma. Túlságosan is aggódott, semmint hogy most holmi kirándulások miatt ne hívja fel, volt… szerelmét? Maga sem teljesen tudta, hogy minek nevezze a fiút. Abban sem volt teljesen biztos, hogy szerette… inkább csak nagyon erősen vonzódott hozzá.

Végül a szám már teljes volt – legalább is a lány nagyon reménykedett benne. Mielőtt viszont rányomott volna a hívás gombra, mély levegőt vett. Nem érdekelte, hogy milyen drága lesz a beszélgetés, úgy döntött megteszi ezt a lépést, mert úgy érezte, hogy ha nem, felrobban.

A telefon kicsörgött, Heaven pedig reménykedett, hogy jó telefonszámra emlékezett. Pár csengés után felvették, és egy ismerős hang köszönt vissza.

- Igen?

- Ryan! Jaj, annyira örülök, hogy hallhatlak! – kiáltotta a kagylóba, miközben próbált minél erősebben belenézni a mosdó lámpájába; egyszer azt hallotta, hogy ha nagyon erősen figyelünk valami fénylő dologba, a könnyeket annál hamarabb le lehet nyelni.

Pár másodperc hallgatás után a fiú mély lélegzetet vett, majd lustán, már-már érdektelenül fújta azt ki.

- Van esetleg valami baj? Nem különösebben szoktad felvenni a telefonodat, tudod… És mégis milyen telefonszámról hívsz? Van fogalmad róla, mennyibe fog kerülni!?

Heaven közömbösen nyugtázta, hogy Ryannek az ég egy adta világon semmi baja. Rosszul érezte magát, hogy volt olyan ostoba, hogy képes volt felhívni a fiút, mikor biztosan gondolta, hogy nincs semmi baja. Mégis, úgy érezte, hogy ha meghallja a hangját, boldog lesz és végre össze tudná szedni magát ahhoz, hogy elmenjen a könyvtárba és találkozzon azzal a boszorkával.

Most viszont, hogy hallotta, Ryan mennyire flegmatikusan viselkedik vele, megbánta azt is, hogy megismerte. Máskor sosem hívta fel… most miért nem tud ennek az egésznek örülni? Ami pedig a legrosszabb ebben az egészben az, hogy ő érezte magát kellemetlenül, mert bizonyára megzavart valamit. Azt gondolta még akkor, oly’ balgán, hogy bizonyára aludt, hiszen hangja reszelős volt, arról nem is beszélve, hogy nem épp a legtisztább, mégis…

- Hol vagy most, Ryan? Esetleg… megzavartam valamit? – kérdezte erőtlenül.

- Igen, jól sejted. Megzavartál. Az új barátnőmmel vagyok most… itthon.

Heavennek több sem kellett: amúgy is elég pocsékul érezte magát, ez pedig még inkább elszomorította. Új barátnő? Akkor mégis miért hívta el arra az őszi szüneti kirándulásra?! A lány fejében kavarogtak a rosszabbnál rosszabb gondolatok. Vajon mi történhetett? Mit zavarhatott meg? Ami azt illeti, biztos volt abban, hogy mi történhetett, de bele sem mert gondolni. Félt, hogy az ő kapcsolatuk valójában nem is volt igazi, nem volt valós és őszinte.

A Lutz lány a kapcsolatban mindig azt érezte, hogy bár az ő érzései nem túlságosan igazak és erősek, de abban reménykedett, hogy Ryan nem veri át és hogy ha más nem is, ő legalább szereti! Ezzel az egész telefonbeszélgetéssel csak arra jött rá, hogy minden, amiben eddig hitt, most úgy látszik, hogy megdőlni látszik.

 - Ryan, mi vagyok én neked? – kérdezte, ám közben megremegett a hangja és majdnem el is sírta magát.

A fiú meglepettnek tűnt, hiszen felhördült, mikor meghallotta a kérdést. Heaven ajtócsukódást hallott, bár nem volt benne biztos, végül aztán Ryan egy másodperc törtrésze alatt rendbe szedte magát és tökéletesen tiszta és erős hanggal válaszolt:

- A nagyobb kérdés itt most az, Mis Lutz, hogy én mi vagyok önnek? Gondolkodj már! Mégis mit vártál tőlem? Hogy örökkön örökké fogok rád várni, hogy aztán visszatérsz hozzám és azt mondod, „szeretlek”? Bocs, hogy megbántottalak, bár… dehogy bántam meg! Sosem szerettél. Egy átkozott kamukapcsolat volt az egész, ráadásul még élvezted is, hogy miután véget vetettél ennek az egésznek, láttad rajtam, hogy megbántottál…

- Szóval ez most amolyan bosszú? Nem gondolod, hogy egy kicsit gyerekes ez? Mellesleg, miből gondoltad, hogy fel foglak… - a fél mondatnál elakadt a lány szava. Azt akarta kérdezni, hogy „Miből gondoltad, hogy fel foglak hívni?” de akkor már megértette, hogy mi is folyik itt valójában.

A boszorkány. Ő tehet mindenről! Ő volt az, aki azt a szörnyű képet mutatta neki. Ő volt, aki biztosra vette, hogy ezek után majd telefonálni fog, és aggodalommal teli hangon megkérdezi, hogy mi folyik ott, miközben ő édesen enyeleg új szerelmével, és ha valaki megzavarja őket, persze, hogy ideges lesz!

Miért is voltam ilyen ostoba?! Miért nem gondoltam erre hamarabb?

- Bosszú? Fogalmazhatunk úgy is… Szeretném, ha szenvednél! Szeretném, hogy átéld ugyan azt, amit én átéltem, amikor csak játszadoztál velem!

- Szóval akkor te végig tudtál a boszorkányról, igaz? – kérdezte Heaven most már némi éllel a hangjában. Maga is meglepetten vette észre mindezt, mert nem túl jellemző, hogy holmi apró dolgok miatt ennyire kiakadjon – no, nem mintha ez kis dolog lett volna az ő szemében…

- Persze, hogy tudtam. És te is tudhattál volna róla, hogy ha egy icipicit kinyitod a szemedet. Mikor varázslényekről volt szó, te folyamatosan csak kinevetted azokat, akik hisznek ezekben. Nos, kíváncsi lennék a mostani arcocskádra, hogy mennyire változtál meg most, hogy ebben az egészben élsz.

Heaven akarattal tartotta vissza a csípős megjegyzéseket, amik előkívánkoztak belőle. Legszívesebben kimondta volna ugyan, ami jót is tett volna, esetleg belerúgott volna az ajtóba, ám biztosra vette, hogy akkor elkezdődne Ryan öröme. Az az öröm, amit úgy neveznek – káröröm.

Nem szeretett volna senkinek sem ilyesfajta örömöt okozni, így tehát úgy döntött, mély levegőt vesz, és felteszi neki azt a kérdést, melyet már akkor meg akart kérdezni, mikor először megcsókolták egymást.

- Mondd, szerinted mi a szerelem?

Pár perc csendes hallgatás után Ryan ismét beleszólt a kagylóba, és a beszélgetés immár teljeses, háromszázhatvan fokos fordulatot vett.

- A szerelem egy csodaszép érzés. Méghozzá egy olyan, amit akkor érzel, mikor meglátod a szeretett személyt és megdobban a szíved, vagy hirtelen szárnyalni kezdesz, esetleg kedved támadna az egész életedet neki szentelni. Tehát a szerelem számomra akkor bukkan elő, mikor meglátlak…

- Akkor mégis miért van új barátnőd?

Heaven hangja erőtlen volt és hamis, maga sem hitte el, hogy ezt ő maga kérdezte. Sosem volt féltékeny, most viszont, ez után a beszélgetés után nagyon is úgy érezte magát, mintha kezdettől szerette volna a fiút, és valójában ő lett volna az, aki az igazi szerető volt, Ryan pedig csak az alany, akit szerethetett. Mi ez a hírtelen pálfordulás? Miért most?

- Mondtam már, kisszívem! Ez a bosszú! Te pedig szenvedni fogsz…

- Tudod mit? Pukkadj meg! Soha többé nem akarok veled beszélni és soha többé nem akarlak látni! Felejtsd el azt is, hogy valaha éltem. A közös kis kirándulásunkról pedig most azonnal mondj le! Ha eddig el is akartam menni, hát most már biztosan nem! Sőt, ami azt illeti, nekem is van egy barátom. Sokkal helyesebb és aranyosabb, mint te! Adamnek hívják, és milliószor jobb mindenben, mint te voltál! – kiáltotta, majd kifulladva letette a telefont és a mosdókagyló felé rogyott. Mikor felnézett, a tükörben saját maga zilált, kócos hajú változatát látta, könnyes szemekkel.

Úgy gondolta, hogy ez az egész beszélgetés kicsit tovább tartott, mint kellett volna, Adam pedig biztosan várja már, így úgy döntött miután megmosta az arcát, hogy kimegy a mosdóból és megmagyarázza ezt az egész hisztériás rohamot.

Mikor kilépett az apró kis helyiségből eléggé meglepetten nyugtázta, hogy Adam az ajtó mellett állt a falnak támaszkodva, szexisen zsebre vágott kézzel, komolyan maga elé meredve. Akkor valahogy annyira kedve támadt volna megcsókolni, főleg azok után, amik az imént történtek, ám jobbnak látta, ha inkább nem mozdul.

Hirtelen azonban észbe kapott, és azon kezdett filozofálni, hogy a fiú vajon mióta állhat az ajtóban. Elég hangosan beszélt ahhoz, hogy akár ide kintre is meg lehessen hallani azokat a borzasztó szavakat, és hirtelen eléggé rosszul érezte magát, hogy pont Adammel takarózott. Mélyen elpirult, és épp meg akarta kérdezni, hogy mióta áll már ott, amikor a fiú felé fordult és mosolyogva megjegyezte:

- Nahát, nem is tudtam, hogy együtt vagyunk!

5. rész VÉGE