4. rész - Vöröske

„Hisz a zenész dönt és nem a lant.” - visszhangzottak fejében a már véglegesen, az ő számára is boszorkánynak titulált nőszemély szavai. Csak bámulta a tükörképét, ami - mily meglepő - viszont bámulta őt. Könnycseppektől, s verejtéktől elmosódott sminkjével az arcán elég ijesztő látványt nyújtott. Mindenféle meggondolás nélkül, egyszerre csak hatalmas, csattanós pofont kevert le magának, s felkiáltott „Áúú!”, majd pedig gondolatban cseverészni kezdett magával, ahogy azt gyakran tette. Elmagyarázta magának, hogy az imént butaságot csinált, hogy nem szabadott volna így kiborulnia, s, hogy épp itt az ideje megtanulnia használni azt a csöpp kis eszét. Adam is megmondta, hogy hamar ilyen ramaty állapotba képes hozni az embert ez a boszi, igazán nem kellett volna kétségbeesnie.
Előhalászta táskája aljából retiküljét, s neki látott rendbe tenni azt az anyukája által bájos pofikájának nevezett, ezúttal mindennek csak bájosnak nem mondható arcát. Miközben az elkenődött foltokat törölgette le magáról, hirtelen szörnyen mozgatni kezdte a fantáziáját, mégis mit mondhatott a boszi, Ő Adamségének. Elhatározta, hogy még mielőtt kezdetét veszi az első órája kérdőre vonja a fiút.
Pár perc alatt sikerült rendbe szednie magát, s lassan hallani vélte a rajta kívül elsőnek iskolába érkezettek nyüzsgését. Tudtával Sophie is korán ott szokott lenni, így neki indult a folyosóknak, hátha belebotlik, s elmesélheti neki kalandját a boszorkánnyal… ám még véletlenül sem Sophie volt az, akivel összefutott, alig tett meg pár siető lépést, s máris Mr. Parker állt Heaven előtt teljes életnagyságban, s látszólag a szokottnál is morcosabb kedvében volt, ha ez egyáltalán lehetséges.
- Nocsak, nocsak… - kezdte a férfi mondókáját. - Heaven Lutz, a kis vöröske, új tanítványom. Hogy haladsz a bűntető feladatoddal? - mintha csak összebeszéltek volna a boszival, gondolta Heaven, de megpróbált mosolyt erőltetni az arcára, s kinyögni valami választ.
- Ma reggel jártam már a könyvtárban tanár úr. Sok szép kötetük van.
- Bizony ám. Javaslom, jó mélyen nézz ám beléjük, én komolyan beleszámítom a leendő osztályzatodba a házi dolgozatokat. - vigyorgott Parker, egyre nagyobb undort keltve Heaven-ben.
- Hé vöröske! - csendült föl mögüle egy ismerős, vidám hang, Sophie-é. Úgy látszik ma mindenki a haja színéből szán neki becenevet, de még mindig jobb, mint az előző iskolájában a „Tűzmanó” elnevezés. - Már mindenhol kerestelek csajszi! Jó reggelt Mr. Parker! - darálta Sophie. - Remélem nem szakítottam félbe semmi fontosat.
- Nem Sophie, éppen végeztünk. Viszontlátásra tanár úr! - Heaven kissé szemtelenül hátat fordított és karjánál megragadva Sophie-t magával ráncigálta, maga sem tudta hová, csak lehetőleg távol Parker-től, míg végül megpillantotta a folyosón Dave-et és Adam-et, sikerült megállnia, és elengednie hevesen ficánkoló barátnőjét.
- Vigyázzatok srácok! Heaven ma bal lábbal kelt fel! - grimaszolt Sophie, miközben az imént megszorongatott karját dörzsölgette. Heaven idegesen fújt ki egy hajtincset az arcából, s neki dőlt a falnak.
- Mi a gáz vö… - kezdett bele Dave, de Heaven fölemelte mutatóujját és nyomatékosan rászólt.
- Ne merészelj vöröskének hívni, oké?! - szemei szinte szikrákat szórtak, s három barátja hátrált tőle egy-egy lépést.
- Hé, mondjad mi baj! - nézett rá nagy érdeklődést mutatva Adam.
- Összeismerkedtem a boszival! - fújtatott Heaven.
- Így már mindent értek. - mosolyodott el a fiú, s kitépte Dave kezéből a szelet müzlit, amibe épp akkor készült beleharapni. - Edd ezt meg, vegyél mély levegőt és gondolj kis nyuszikra! - nyújtotta oda Heaven-nek a zsákmányt. Dave mindezt felháborodottan nézte végig és feljegyezte magának, hogy Adam tartozik neki.
- Nyuszikra Adam? Komolyan?! - húzta föl Sophie a szemöldökét.
- Szerintem aranyos állatok. - ez igen furcsán hangzott a bőrdzseki mögül, de Heaven-t megmosolyogtatta, és ez bőven elég volt a fiúnak is.
- Neked is valami elvetemült kísérteties dumát szokott osztani? - vonta kérdőre érdeklődve Heaven a „nyuszifiút”.
- Igen, valami olyasmit. - kezdte Adam, s megborzongott, ahogy fölidézte magában legutóbbi a boszorkánnyal való találkozását. - De sosem értem meg mit próbál mondani. Képzelem, hogy rád ijesztett… De ne is foglalkozz vele, jó? - ezek a szavak furcsán sokat jelentettek Heaven-nek, de, ami ezután következett csak még egy lapáttal rátett…
- Megpróbálom. Muszáj lesz, ha csak nem akarok megbukni Parker-nél. - sóhajtott. - Csak a könyvtárból szerezhetek anyagot a házi dolgozatomhoz.
- Ez kegyetlenség! - csattant föl a fiú. - Tudod mit?! Majd veled megyek. Amíg te készülsz, majd velem foglalkozik az agyturkász. Jó lesz? - Heaven azt hitte mindjárt Adam nyakába ugrik. Hatalmas megkönnyebbülést jelentett neki, hogy nem kell többször egyedül megkörnyékeznie a boszit.
- Hogy jó lesz-e?! Adam, te vagy a hősöm! Meg fogom hálálni, ígérem! - lelkendezett a lány, s hatalmas csodálattal bámulta a fiút, aki szélesen mosolygott, s erre csak megrándította vállát.
Eszmecseréjük közben Sophie és Dave elmélyülten sugdolóztak, s valamit nagyon mulatságosnak találtak. Úgy tűnt képesek lennének igen sokáig folytatni ezt, de megszólalt a jelzőcsöngetés. Most Sophie ragadta meg Heaven karját, ahogyan azt ő tette vele az imént, s búcsút intve a fiúknak kezdte magával ráncigálni a tesi öltözők felé, hogy még legyen idejük átöltözni az órájukra.
Heaven elgondolkozott. Talán mégsem volt túl jó ötlet, hagyni, illetve egyenesen megváltásnak érezni, hogy Adam el fogja kísérni a könyvtárba. Ha meghallja, miket mond, neki a nő talán azt hiszi róla, hogy ő is boszorkány, hiszen pont ezt éreztette vele is. Nem tudta elképzelni, hogy hasonlóan a lelkébe hatolt ennek a kócos, kék szemű, tökélynek tartott fiúnak is.
Csak két sarokforduló után tűnt fel neki, hogy barátnője továbbra is vigyorog, mint a tejbe tök. Nagyon jó viccet kellett, hogy meséljen neki Dave, ha ennyire feldobta.
- Na, mi van vigyori?! Az évszázad poénját hallottad? - kérdezte kíváncsian.
- Ó, annál jobbat. - nevetett Sophie. Heaven még nagyobb érdeklődéssel bámult rá, de barátnője csak tovább vigyorgott.
- Na, mondd már el! Hadd nevessek én is… rám fér. - Sophie megállt, szembefordult Heaven-nel, megfogta két vállát, felsóhajtott, s végül megszólalt…
- Édesem! - kezdte nagy mosollyal. - Tudod, sokan lennének most szívesen a helyedbe, ugyanis Adam Carlisle fülig szerelmes beléd.

4. rész VÉGE