Egy szerencsés strigula

Még mindig tisztán emlékszek mindenre. Ahogy rám nézett, és cinikusan felnevetett, egyszerűen hányingerem volt tőle. Jól nézett ki, talán mondhatom azt is, hogy az átlagnál sokkal, de sokkal jobban, és ő ezt nagyon is jól tudta. Barna, rövid haja általában kócos volt a sok sporttól, sötétkék tekintete pedig néhol ragyogott, néhol pedig még a jégnél is hidegebbnek tűnt. Ilyen volt ő, Kevin Sullivan, a gimi hercege.

- Ez nem igaz, Loren. Akárkibe belezúghattál volna, de te pont Kevinbe… - háborgott a legjobb barátnőm, amikor végig nézte, ahogy bámulom Kevin Sullivant.

- Nem zúgtam belé. Még tetszeni se tetszik.

- Először is, ő mindenkinek tetszik, másodszor pedig… ne próbálj beetetni marhaságokkal, már jól ismerlek.

- Oké, oké. Nem vagyok belé szerelmes, csak… - és itt nem bírtam folytatni. Mivel is írhatnám le azt, amit ő iránta érzek? Szerelmes az biztos nem vagyok, hisz még nem is beszéltünk. Akkor micsoda? Miért bámulom őt folyton annyira idétlenül, mintha senki más nem létezne? Talán csodálom, igen, ez a megfelelő szó rá, hisz ő tényleg csodálatos. Sportkapitány, nem áll bukásra semmiből, a tanárok és diákok együttesen imádják, és ami a legalapvetőbb, amit már akkor is megállapíthat az ember, ha ránéz, az-az, hogy nagyon jól néz ki. Ő az a srác, akire egy magam fajta lánynak rá se szabadna néznie, hisz ő végzős, én tizenegyedikes; ő menő, én nem; ő sportoló, én nem; és végül, de nem utolsó sorban, ő egyik csajról a másikra száll, akár egy méhecske, én pedig ezt nem hagyhatom. Nem szeretnék még egy strigula lenni a sok közül.

- Csak mi? – zökkentett ki a barátnőm a gondolatmenetemből.

- Mindegy, hagyjuk, inkább menjünk órára. Megcsináltad a házit?

- Volt házi?

- Tessék – nyomtam a kezébe a füzetem, és már mentünk is be a terembe.

Az osztálytermünk a szokottabbnál zsúfoltabb volt. Nem a megszokott huszonhat fő ült bent, hanem talán kétszer annyi. Egy része ült a padokban, egy másik része pedig állt. A barátnőm és én zavartan mentünk be a helyünkig, de ott már ültek.

- Bocsi, de megkérdezhetném, hogy ti mit kerestek a termünkbe? – kérdeztem óvatosan a sráctól, de helyette egy másik hang válaszolt.

- Elméletileg valami pármunkába osztós dolog lesz ezen az órán, és ezért hívtak minket is ide – ahogy oda fordultam a hang irányába, már meg is láttam Kevint, teljes pompájában, mosolyogva.

- Értem – bámultam le a cipőm órára, égő arccal, és itt, a legnagyobb szerencsémre megjelent a teremben a tanár.

- Jó reggelt, kedveskéim! Biztosan észrevettétek, hogy ma a szokottnál többen vagytok a teremben, és ez annak az oka, hogy pármunkában fogtok dolgozni – egy kis hatásszünet. – A párokat én fogom beosztani természetesen, ezért hát kezdjük is. Stella Newton és Josh Norton, Emily Osman és Cole Morison, David Williams és Wendy Taylor, Loren McKnight és Kevin Sullivan… - és így tovább, amikre már nem igazán tudtam koncentrálni. Inkább csak bámultam magam elé, egy ismeretlen pontot nézve és próbáltam értelmezni a párom nevét. Kevin… Sullivan… Az a Kevin Sullivan, akit csodálok, az a Kevin Sullivan, aki ebben a pillanatban éppen elvigyorodik és rám néz, én pedig vissza rá. Ő az, aki valami különösebb oknál fogva tudja, hogy ki vagyok. Lehetséges ez, vagy csak álmodok?

Ezek után az események szépen lassan felpörögtek. Minden páros leült egy-egy padhoz, és kihúzták a feladatukat egy edényből.

- Na – jegyezte meg mosolyogva Kevin, amikor megnézte, hogy mit húzott. Rábíztam a választást, hisz nekem sose ment az ilyesmi.

- Mit húztál? – kérdeztem zavartan, hisz nem volt jó érzésem, és itt némán felém fordította a papírt, amire a tanár helyes betűivel csak ennyi volt írva: Emberi érzelmek. – Ezzel mi a baj?

- Valahogy éreztem, hogy ilyesmit fogunk kihúzni.

- Majd csak megoldjuk – mosolyodtam el, mire ő is szélesen elmosolyodott.

- Gyerekek… - kezdett bele újra a tanár, mire mindenki elhallgatott és ráfigyelt. – Ezeket a feladatokat egy hét múlvára kell megcsinálnotok. Remélem, mindenkinek van telefonja vagy kamerája, amivel az egyik fél a csapatból fel tudja venni a dolgokat. A feladatotok az lesz, hogy mindenki arról készítsen dokumentumfilmet, amit kihúzott. Sok sikert!

- Valami tipp, hogy hogyan induljunk el? – fordult felém Kevin.

- Először is, ugye szeretsz szerepelni? – mosolyodtam el. Valamiért könnyen felbírtam oldódni Kevin Sullivan táraságában. Nem volt probléma vele úgy beszélni, mint bárki mással. Nem voltam túlságosan zavarban, és ez mellett pedig mertem mosolyogni és véleményt mondani.

- Szó sem lehet róla, ne is gondolj ilyesmire. Én kamerázok, te beszélsz. A témákat pedig együtt oldjuk meg!

- Én… nem tudok beszélni…

- Most is azt csinálod. Loren, kérlek! – nézett rám ragyogóan kék, átható tekintetekkel.

- Jó… Rendben van, de ígérd meg, hogy nem fogsz nevetni!

- Ígérem! – tette esküre a kezét vigyorogva. – Ma délután kezdhetjük?

- Nincs edzésed?

- De, van, csak háromkor már végzek, utána találkozzunk és neki kezdünk. Az úgy neked is jó lesz?

- Persze – bólintottam, hisz időm, mint a tenger.

Ezek után csak teltek, és teltek a napok, egyik a másik után, és a kapcsolatom Kevinnel kezdett a nagyon jó felé haladni. Minden délutánt együtt töltöttünk és dolgoztunk a filmen. Felvettük, ahogy egy pár veszekszik, és ahogy egy ül a padon, szerelmesen. Felvettünk idős, és fiatal házaspárt is, akik boldogan éltek. Továbbá haragba lévő anyukát és lányát, békében lévő apukát és fiát. Jó volt Kevinnel együtt dolgozni, hisz végig csak nevettem, és ahogy egyre jobban kezdtem őt megismerni, rájöttem, hogy a csodálatom hamar átalakult szerelemmé. Ahogy beszélt, és ahogy rám nézett. Ahogy mesélt a szüleiről, akik mindig csak a munkával foglalkoznak, őt pedig egy dadus nevelte fel. Furcsa volt hallani, hogy akármilyen csodálatos és menő, az ő élete se felhőtlen és boldog, neki is vannak bőven problémái. Érdekes volt hallgatni, ahogy arról mesél, hogy még sosem volt szerelmes, hogy allergiás a tejre, és, hogy utál az elvárásoknak megfelelni.

Én pedig meséltem neki az anyámról, aki munkanélküli, és ezért hát minden szabadidejében velem akar lenni, meséltem neki az apámról, akit nem is ismerek, mert nem akar tudomást szerezni rólam, és, hogy van egy mostoha bátyám, akit eddig még csak egyszer láttam. Elmeséltem neki, hogy súlyos tériszonyom van, hogy undorok a békáktól, és, hogy félek a sötétben. Talán mondhatom azt is, hogy a legjobb barátnőmön kívül nem igazán szoktam ennyire megnyílni senkinek. Ő mégis kihozta belőlem még a legféltettebb titkaimat is, anélkül, hogy attól tartottam volna, hogy tovább adja.

Az-az egy hét nagyon gyorsan eltelt. Szomorú voltam egész nap, hisz tudtam, nincs tovább, ennyi volt. Kevin ezen túl csak a nevem fogja tudni, lehet, hogy néha majd rám mosolyog, de többre nem számíthatok. Nem lehetek naiv.

- Figyelj csak! – nézett rám zavartan, amikor beadtuk a dokumentumfilmünket. A terem előtt szólt utánam, és amikor oda mentem hozzá, beszélni kezdett: - Nincs kedved ma eljönni a meccsemre, délután?

- De, miért is ne – mosolyogtam rá boldogan, mire ő nyugodtan bólintott egyet, és hozzátette:

- Fél négykor lesz, a sportpályán.

- Tudom – hisz mindenki erről a meccsről beszélt már lassan egy hónapja az iskolában. Egy nagyon fontos mérkőzés, amiben az egész iskola bízik. Mindenki ott lesz, aki csak számít.

- Jól van, akkor majd ott találkozunk. Szia – mosolygott rám és már rohant is tovább. Láttam, ahogy a folyosón két lány utána fordul, és hangosan ráköszönnek, mire ő feléjük nézett, és elmosolyodott. Csupán ennyi, nem köszönt nekik, csak ment tovább, a lányok pedig ezek után felém fordultak. Nem jöttek oda hozzám, nem szóltak hozzám, csak szúrós tekintetekkel rám néztek, és összesúgtak. Hallani se akartam, hogy miről van szó, hisz tudtam a nélkül is. Én egy névtelen senki vagyok, Kevin pedig valaki, ő a legjobb mindenben. Biztos csak egy strigulát akar. Szórakozik velem egyet, és kész, utána vége. De akkor miért nem tudok hozzá így állni? Miért bízok benne ennyire? Miért akarom őt ennyire?

Az életem attól a naptól fogva egy kilencvenfokos fordulatot vett. Aznap elmentem a meccsére, végig szurkoltam, és utána, a nyertes csapat kapitánya, Kevin, feljött hozzám a lelátóra és megcsókolt. Mindenki előtt, de látszólag őt nem érdekelte a tömeg, a nézőközönség, csak csókolt, és csókolt. Én pedig nem bírtam azt mondani, hogy elég, nem akarom, hagyja abba, mert igenis akartam, nagyon akartam.

Ennek már lassan fél éve, és az óta boldogan élek, mint Kevin Sullivan barátnője. Nem csak egy egyszeri strigula lettem az életében, hanem a barátnője, aki minden meccsén szurkol neki, akivel néha közösen tanul, akivel a szabadidejét együtt tölti, akit szerethet, és az viszont szereti. Hat gyönyörű szép hónap, fél év, boldogan, együtt és szerelmesen. Sose gondoltam volna, hogy valaha ennyire szerencsés leszek.

Azóta már nem vagyok egy senki. Mindenki tudja, hogy Lorennek hívnak és, hogy én vagyok Kevin barátnője. A folyosón és az utcán azok az emberek, akik eddig észre se vettek, rám köszönnek, mosolyognak rám és néha még baráti csevejbe is elegyednek velem. Szóval tényleg szerencsés vagyok, de semmi se tarthat örökké.

Egy júliusi, nyári nap volt, a nap száz ágra sütött, és az emberek, ha tehették, a hűvösön maradtak. A hőség elviselhetetlen volt, ezért én is a szobámban maradtam, pihentem, és éppen olvastam, amikor bekopogtatott a szobámba Kevin.

- Szia – mosolyogtam rá, de ő nem tűnt túl boldognak. Már akkor rossz érzésem volt. – Mi újság?

- Loren, beszélnünk kell! – nézett rám komolyan, és megállt velem szemben, kéznyújtásnyira tőlem.

- Miről?

- Ma kaptam meg a levelet, hogy felvettek az egyetemre…

- Ez nagyszerű, gratulálok! – mosolyogtam rá, mire ő halványan elmosolyodott, de a tekintete továbbra is kifejezéstelen maradt.

- Dél-Kaliforniába megyek, és nem jövök vissza! – mondta ki kegyetlenül, mire egy ideig nem mondtam semmit. Csak néztem rá kifejezéstelenül, és a szavai egyre csak értelmesebbé váltak a fejemben. Nem jövök vissza, ez meg mégis mit jelentsen?

- Hány hétig?

- Loren, soha többé nem jövök vissza. Elmegyek a DKE-re, és ott is maradok.

- Ezt nem értem, Kevin.

- Csak azért jöttem, hogy ezt elmondjam, és megkérjelek rá, hogy legyen vége, lépjünk tovább! – az arcomon végig gördült egy kövér könnycsepp a kegyetlen szavak hallatán, hisz a tekintetében egyáltalán nem volt észrevehető a sajnálat, a megbánás, vagy az elkeseredettség. Egyszerűen csak kegyetlen volt, kifejezéstelen és határozott. – Sajnálom, Loren.

- Dehogy sajnálod. Te semmit se sajnálsz. Csak játszottál, jól elvoltál, és most lelépsz. Úgy tűnik ennyit ért neked ez a fél év, ennyit értem neked én is – vágtam hozzá sírva.

- Higgy, amit akarsz! – nevetett fel cinikusan, de itt a szemében megcsillant valami.

- Szerettél egyáltalán?

- Szeretlek, Loren, de nem tehetek mást – inogott meg a hangja. – El kell mennem.

- Hazug vagy, de csak menj, és ne nézz vissza! – vágtam hozzá, és itt felpattantam, és ajtót nyitottam neki. – Takarodj innen! – ordítottam rá zokogva, mire ő rám nézett, és elment. Vissza se fordult, hogy még utoljára rám nézzen, vagy, hogy mondjon valamit, csak egyszerűen kilépett az életemből, mint aki jól végezte dolgát.

Ezzel a gondolattal rogytam össze az ajtómban, és temettem a kezembe az arcom. Vége, elment, és soha többé nem jön vissza. Elmegy több száz mérfölddel odébb, és ott is marad, soha többé nem tér vissza hozzám, csak egyszerűen tovább lép, más lányba lesz szerelmes és boldogan fognak élni életük végéig.

De akkor miért sírok? Utálnom kéne őt, nem sírni utána. Nem kéne őt megértenem, nem kéne úgy gondolnom rá, hogy jól cselekedett. Hisz már több éve azon dolgozik, hogy bejusson a Dél-Kaliforniai Egyetemre, és most sikerült neki. Nem maradhat itt, csak miattam, nem hagyhatja, hogy az élete legjobb lehetősége csak úgy elússzon. Hisz megérdemli, küzdött érte, ott a helye. Vagy csak én vagyok túl naiv?

Itt letöröltem az arcomról a könnyeimet, és feltápászkodtam a földről. Úgy mozogtam, akár egy élő halott, mégis észrevettem az asztalomon pihenő tárgyat. Azt a tárgyat, amit még én adtam a két hónapos fordulónkra Kevinnek. Egy rugó, rajta egy szívvel, és bele írva: K+L. A szerelmünk első tárgyi jele, ami bár gyerekes, meg minden, de nekem többet jelentett, mint bármi más, és most itt van, nálam, az én szobámban. A szív másik oldalára pedig, Kevin helyes betűivel ennyi van írva: Légy boldog! 

THE END