Sokáig én is így gondolkoztam, hisz ismerjük be, van benne valami. De amikor megtapasztaltam ezt az érzést, és beleszerettem a legjobb barátomban, hírtelen megváltozott a dologról a véleményem. Természetesen én se akartam neki elmondani, mert tudtam, hogy ő engem csak barátként szeret, de egy bizonyos idő elteltével képes voltam eltekinteni az érzéseim mellett és úgy nézni rá, akár egy legjobb barátra. Egy srácra, akit barátként szeretek…

- Tyler, te meg, hogy-hogy itt? – torpantam meg egy nap a szobám ajtajában. Éppen akkor értem haza az iskolából, ezért nem számítottam senkire se. Tyler, a legjobb barátom mégis ott feküdt az ágyamon és olvasott.

- Mi a jó ebben? – lobogtatta meg az egyik kedvenc könyvem, grimaszolva.

- Tedd azt le! Ki engedett be? – kaptam ki neki gyorsan a kezéből. Éreztem, hogy ég az arcom, hisz egy love storyba olvasott bele, ami ugye a lányoknak való, és mindig ciki, ha egy fiú beleolvas a kedvenc kötetbe, legalábbis az én tapasztalataim szerint.

- Nem voltam ma suliba, és anyukád beengedett ide – kacsintott rám vigyorogva.

- Mióta vagy itt?

- Egy-két órája, nagyjából… - vonta meg a vállát, mire én csak gyengéden elmosolyodtam. Néztem, ahogy felül az ágyamon, a kezem után nyúl, lehúz maga mellé és átölel. Nem lepődtem meg, hisz tőle ez a megszokott. Egy aranyos srác, aki tud barom lenni, de egyébként, az esetek többségében egy imádnivaló alak.

- Kerestelek ma a suliba, telefonon is hívtalak… Igazán szólhattál volna! – osztottam ki, amikor leültem mellé.

- Otthon hagytam a mobilom, sajnálom.

- Mindegy… - vontam meg a vállam. – Miért nem voltál ma suliba?

- Nem lényeg – mosolygott rám gyengéden, de volt a tekintetében valami… ami megrémisztett.

- Tyler, baj van? – kérdeztem rá aggódva, mire ő teljesen komolyan válaszolt.

- Semmi, nem számít.

- Akkor miért váltál hírtelen ennyire komollyá? – faggattam. Nem érdekelt, hogy nem akar róla beszélni. Mindent elmondunk egymásnak, nincsenek titkaink egymás előtt, legalábbis eddig nem voltak.

- Loren, állj le! Nem lényeg! – nézett mélyen a szemembe, de a hangja közbe nagyon hideg volt. Ahogy a szavait értelmeztem, csak azon cikázott az agyam, hogy miért nem mondja el. Csajjal lett volt? Lógott? A szüleivel van valami baj? Annyi lehetséges dolog felmerült bennem, de ezek mind-mind olyanok voltak, amiket elmondott volna. – Nincs semmi bajom, jól vagyok, ne aggódj! – mondta a szemembe gyengéden és megcsókolta a homlokom.

- Remélem is – mosolyogtam rá gyengén, mégis rossz érzésem volt.

- Milyen napod volt ma? – kérdezte mosolyogva és itt mesélni kezdtem. Elmondtam neki a két ötös történetét, az egyik barátnőm hülyeségét, és hogy milyen pletykát hallottam az egyik volt barátnőjéről, ő pedig csak nevetett és nevetett. Nekem mégis rossz érzésem volt, bajt éreztem, és mintha ő se önmaga lett volna, hisz a nevetése vidám volt, meg minden, de mintha nem lett volna teljesen őszinte. Mintha csak vidámnak akarta volna magát mutatni, és egyébként nem is lenne az. Valami megváltozott, és nem tudtam, hogy mi és miért.

Azóta már lassan egy hónap telt el, Tyler pedig egyre furcsább. Kevesebbet mosolyog, poénkodik és nevet, csak hallgat és kész. Négy hét alatt már többször is megkérdeztem tőle, hogy van e valami baja, de mindig csak rám mosolyog és megrázza a fejét.

Esténként ugyan úgy órákat tölt a szobámban, ugyan úgy beszélgetünk, meg minden, de mintha elveszett volna belőle az életkedv. Akár csak egy robot, aki él, beszél, de semmi több.

- Szia, bocsi a zavarásért! Beszélhetnénk? – jelent meg egy szombat délelőtt, nálunk.

- Szia. Persze! – néztem vissza rá. A hangjából kivehető volt, hogy baj van.

Mind a ketten leültünk a verandára, és hallgattunk. Én direkt nem szóltam semmit. Vártam Tylerre, hogy mit fog mondani, de ő csak meredt maga elé. Mégse szólaltam meg, hisz éreztem, hogy csak a szavakat keresi ahhoz, amit el szeretne mondani.

- Most egy időre elutazom – jelentette ki, kifejezéstelenül.

- Hogy-hogy? Hová mész?

- Sparkstones-ba, a klinikára – mondta, mire én csak néztem rá. hogy hová? Ordítottam volna legszívesebben, hisz klinikára az ember nem megy csupán jó kedvéből. Főleg nem Sparkstones-ba. Csak néztem rá, és hagytam, hogy folytassa. – Kemoterápiára kell járnom! – mondta halkan, erőtlenül. – Rákos vagyok – zárta le csendesen, és halványan elmosolyodott. Tudtam, hogy ez a mosoly csak nekem szól. Amolyan, nem lesz semmi gond mosoly, de a testtartásából, az arca többi izmából és az egész valójából látszott, hogy retteg. Félt tőle, hogy mit hoz a jövő számára.  

- Tyler… - suttogtam, és itt akaratomon kívül gördült végig egy kövér könnycsepp az arcomon. Ahogy nézett rám, észrevettem a tekintetében a kétségbeesést, a félelmet, amit már kitudja, mióta rejteget előlem. Csak nézett rám, gyengén, erőtlenül, fehér bőrrel, vöröses szemmel és vékonyan. Ez nem igaz. Hogy nem vettem eddig még észre?! – Úgy sajnálom – öleltem meg zokogva, a vállára hajtva a fejem. Ő is szorított, én is őt, és közbe hallottam, ahogy nagyokat nyel. – Ugye meg fogsz gyógyulni? – erre ő csak némán megvonta a vállát. – Tyler, mondd, hogy meg fogsz gyógyulni! Ígérd meg, hogy egészségesen térsz vissza! – könyörögtem zokogva, mire ő nem reagált.

Egy pár percig még így öleltük egymást, de végül elhúzódott, a zsebébe nyúlt és felém nyújtott egy borítékot.

- Ez a tiéd. Majd olvasd el, ha nem leszek itt!

- Mi ez? – kérdeztem tőle kezemben a borítékkal.

- Egy levél, tőlem. – erre én némán bólintottam és rákérdeztem.

- Mikor mész?

- Ma este.

- Meddig leszel távol?

- Fogalmam sincs.

- És mióta tudod?

- Már egy ideje… - jelentette ki, de én itt nem kérdeztem többet. Nem tettem fel azt a kérdést, hogy miért nem mondta el hamarabb, mert hasztalan lett volna. Úgyse jutottunk volna semmire, úgyse változtathattam volna rajta, és ahogy ez a tehetetlenség a hatalmába kerített, ránéztem. Tyler a semmibe bámult és éreztem, hogy ő is ugyanúgy szenved, mint én. Átölelt, és csak ültünk együtt a verandán, mint két, elveszett, szerencsétlen ember.

„Kedves, Loren!” – kezdődött a levél, ami Tyler hegyes betűivel volt írva. Látszott az egészen, hogy remegett közben a keze, de próbált minél kiolvashatóbban írni. A szemem égett a sok sírástól, de nem érdekelt, csak olvastam és értelmeztem a legjobb barátom szavait. „Először le se akartam ezt neked írni, de hát, itt van… Addig tétováztam, hogy végül megírtam, és még oda is adtam. Szóval, belekezdenék abba, amit mondani szeretnék. Remélem mosolyogva kezdted el olvasni, mert akkor az azt jelentené, hogy te se reagálod túl ezt az egész helyzetet, de most nem is erről szeretnék beszélni. Figyelmeztetlek, mérges leszel rám, lehet, hogy nem fogsz hozzám szólni ezek után, de úgy voltam vele, hogy tartozom neked ennyivel.

Pár hónapja, nagyjából egy fél éve, hogy rájöttem… Addig csak furcsálltam, hogy miért keresem én egyre csak sűrűbben a közelséged, de most már tudom. Lehet, hogy nem kéne, de nekem már nem elég csupán a barátságod.

Most már biztos, hogy mérges vagy, és már szidsz is, és hidd el, teljesen egyet értek veled. Hisz legjobb barátok vagyunk, én mégis nőként nézek rád. Nem tudod elképzelni, hogy hányszor fogtam magam vissza az utóbbi időben… Hányszor vertem a fejem a falba.

Szóval ennyi, csak ezt szerettem volna. Tudom, hogy ezt lerendezhettem volna egy szóval is, de hát…

Szeretlek! Tyler voltam”

Csak néztem egy ideig a papírlapot, amelynek az utolsó sorában nyolc csodálatos betű díszelgett. „szeretlek” Ezt tényleg Tyler írta volna? Minden bizonnyal igen, hisz ő adta oda, és ha ennyi nem lenne elég, akkor még az egész megfogalmazás is olyan. Egyszerű, zavart, szétszórt és óvatos. Ilyen Tyler, ha az érzéseiről van szó… Hisz talán mondhatom azt, hogy eddig még sosem beszélt úgy isten igazából az érzéseiről. Jó, az édesanyjára mondta egyszer-kétszer, hogy szereti, de azon kívül semmi. és most… itt van egy levél, amiben bevall mindent, és azt állítja, hogy szerelmes. Belém, Lorenbe, nem másba. Ez lehetséges, ez a valóság, vagy csak álmodom? Annyira elképzelhetetlen.

De miért pont most mondta el? Miért nem tudta hamarabb megírni ezt a levelet? Miért húzta idáig? Ez így annyira nem jó, hogy legszívesebben majd kiugranék a bőrömből örömömben, de közben a sírás szélén állok. Hiszen Tyler már minden bizonnyal Sparkstones felé tart, a klinikára, a kemoterápiára. Mit tehetnék? Nem vagyok orvos, se senki más, aki ebben a helyzetben segíteni tudna neki, csak egy lány, aki aggódik érte. De ő ezzel mit ér?

Szörnyű volt az elkövetkezendő három hónap. Telefonon szinte naponta beszéltem Tylerrel, órákon át, de személyesen sose tudtunk. Megkért rá, hogy ne látogassam meg, mert nem akarja, hogy úgy lássam. Még a levélről is beszéltünk, és megegyeztünk, hogy majd miután hazatér, megbeszéljük. Talán ezért is volt ijesztő hallani a gyenge, erőtlen hangját, amiben nem volt semmi életkedv, semmi vidámság, pusztán a kétségbeesés, a remegés és a félelem. De meg fog gyógyulni, igaz? Épségben fog hazatérni, hozzám és utána boldogan fogunk élni, szerelmesen. Ugye minden rendben lesz? Ugye meg fog gyógyulni?

Az idő múlásával az emlékek halványulnak, de soha el nem tűnnek. Lehet, hogy néhány év elteltével a szeretett ember képe már elhalványul, kevésbé részletes, de mindig tudni fogjuk azt, hogy milyen is volt ő. Amolyan imádnivaló alak, igaz? Lassan már tizenöt éve, hogy megismertem Tylert. Emlékszek rá, hogy akkor még mennyire gyerek is volt. Egy srác, aki egészen addig mit sem tudott az élet rossz oldaláról, amíg saját bőrén nem tapasztalhatta. Amíg nem lett súlyos rákos, amíg nem vallott nekem szerelmet, és végül… amíg meg nem halt. A rák erősebb az embereknél. Vannak, akik lebírják győzni, akik túlélik, és megússzák egy kopaszodással, de vannak olyanok, akiket legyőz a rák. Tyler is ezek közé tartozott, de ennek már öt éve.

Azóta sok minden történt. Az életem fenekestül felfordult. Az a fajta nő lettem, aki munkamániás, nincs férje, se gyereke, csak egy jól fizető munkája, amivel foglalkozhat. Egy iroda, ahol a bőr székében ülhet és csinálhatja a dolgát, és nem kell hazasietnie azért, mert várják otthon. Engem senki sem várt.

Miután Tyler meghalt, én elvégeztem a gimnáziumot és több ezer mérfölddel odébb mentem egyetemre. Abban a városban telepedtem le, egyes egyedül. Magamba zárkóztam, nem érdekel különösebben a körülöttem lévő világ, csak dolgoztam és dolgoztam, akárcsak egy robot. Az életkedvem elveszett és örökre megváltoztam, elvesztettem a régi önmagam. Loren Sullivant, azt a mosolygós, vidám, energikus lányt, aki voltam egészen tizennyolc éves koromig. És ezzel együtt elvesztettem a legjobb barátomat, Tylert is.

THE END