3. rész: Helyi érdekességek...

   Az elkövetkezendő napok alapjában véve nem nyújtottak semmi izgalmasat Heaven számára. Bár a Nyárzáró buliról a helyi lapok is megírták, hogy feltehetőleg a legnagyobb party volt az évben, sok újjal ez se szolgált. Sophie mindenkit, akit érdemes volt megismerni ­–vagy épp elkerülni– bemutatott újdonsült barátnőjének, aztán a helyi érdekességekre terelődött a figyelem.

      A diákbandák közül például többen felléptek, voltak tehetséges és kevésbé tehetséges DJ-k, sőt, a helyi középiskola tanárai közül is páran megcsillogtatták humorosabb, lazább oldalukat. Az utcák megteltek kirakodó árusokkal, és még a főtéren álló templom papja is lampionokkal díszítette isten házának kertjét. Márpedig ez nem számított mindennapi jelenségnek…

      A buli utáni héten Heaven egyre izgatottabb és izgatottabb lett, nem bírt megülni a hátsóján. Hiába találkozott már jövendőbeli osztálytársai közül mindenkivel, ahányszor az iskolára gondolt összeszorult a gyomra. Jó lesz? Nem? Kinézik majd? Nem? Talál barátokat Sophien és a fiúkon kívül? Igaz, még őket se ismerte igazán, de bennük már bízott annyira, hogy a barátainak nevezze őket.

      Aztán eljött a nagy nap, amikor végre minden eldőlt, az ifjú Lutz lányt ugyanis már korán reggel ébresztette órája. Kómásan és kedvetlenül kelt ki az ágyból, gyakorlatilag szinte minden iskolaundorra jellemző tünetet produkált: szédülés, fejfájás, hányinger, képzelt láz, gyengeség, motiváció hiány. Az idő szerencsére kellőképp álmosan vánszorgott, így bőven akadt ideje felöltözni, fogat mosni, bíbelődni a hajával, és úgy alapjában véve elkésni. De sajnos a város kisebb, mint ahogy azt bő egy hét alatt sikerült felmérnie, így pont becsöngőre már Sophie mellett ült a padban.

     Így első alkalommal semmi különöset nem vett észre se magán, se diáktársain, de még a tanárokon se. Szinte észre se vette senki, hogy új osztálytárs érkezett, páran átnéztek rajta, mások pedig úgy kezelték, mintha mindig is ismerték volna. Ez alól egyedül osztályfőnöke volt kivétel, aki mindent úgy magyarázott el mindenki előtt, mintha egy gyengeelméjűhöz beszélne. Jól láthatóan szánt szándékkal hülyét csinálva Heavenből…

      Bár szegény lány sose volt egy haragtartó típus, hamar bosszút esküdött. Ugyanis teljesen mindegy volt, hova ment, egyedül, vagy társaságban, Parker tanár úr mindenhol megtalálta, és egy alkalmat se mulasztott el, hogy fennhangon el ne magyarázzon valamit, amit Spohietól már rég hallott Heaven is.

      – Legalább annak örülj, hogy nem küldött el ahhoz a dilis agyturkászhoz! – nyugtatgatta Adam Heavent.

      Ő volt az első, aki észrevette, mennyire feszélyezi társát az osztályfőnök, nem véletlen, amikor ugyanis megérkezett a tanár az ebédlőbe, Heaven öntudatlanul kapaszkodóért nyúlt. És minden gond nélkül szorított rá a mellette ülő Adam kezére, indulatának minden cseppét öt körömmel vezetve le annak csupasz bőrfelületén.

      – Agyturkász? Mégis van pszichológusotok? Úgy emlékszem azt mondtátok régóta nincs már… – a lány zavartan nyúlt újra villájáért, és bár valamiféle „bocsánat”-ot mondott, azért jobban érdekelte a frissen felmerülő téma.

      – Ami azt illeti nem annyira pszichológus ám az a nő. Csak egy vén banya, a suli könyvtár leltárját vezeti. Gyakran látni, ha a mitológiák és legendák polcok felé mész. Emlékszem, egyszer…

      – Ugyan, Dave, senki nem kíváncsi az unalmas történeteidre! – bökte oldalba Adam, és ezzel visszaszerezte a szót. – A lényeg, hogy fura egy nőszemély. Ha megkérdezed valamiről, mindig rébuszokban válaszol. Vagy minden jel nélkül odamegy hozzád, megfogja a karod és legendákról, meg ostoba történetekről beszél percekig. És ha valakivel baj van, Mr. Parker előszeretettel küld hozzá mindenkit az igazgató helyett. Fél óra, és azt is megbánod, hogy megszülettél!

      Heaven örömmel megkérdezte volna azt is, honnan tudja mindezt ilyen jól Adam, de valójában sejtette a választ. Valószínűleg nem egy alkalommal kellett hallgatnia a leltáros nő monológjait, de ezt biztosan nem tudhatta. Sophiera nézett, segítségkérően, de barátnője épp el volt foglalva azzal, hogy száműzze a borsót a rizottóból.

      – Milyen óránk jön? – tette túl magát végül a problémán Heaven, és elkezdett kotorászni a táskájában. Bár azt tudta, hogy a Hétfői órarendje a második óra kivételével egyezik a többiekével –ő ugyanis gazdaságtudomány helyett inkább a kémiát vette fel, azzal legalább előrébb tart, mint a helyiek–, de megjegyeznie még mindig nem sikerült teljesen.

      – Filozófia, ha jól emlékszem… – nyöszörgött Dave, és drámaian lesüllyedt az asztal alá. Hiába, sose kötötte le túlzottan se a görögök, se a rómaiak egyik kedvenc elfoglaltsága, mégis „erősen ajánlott” tárgy volt. Ugyanis Mr. Parker tartotta…

      Az ebédlőt bő öt perccel becsöngő előtt hagyták maguk mögött, mégis sikerült tökéletesen elkésniük az óráról, és az osztályfőnök ezt nem is hagyta szó nélkül.

      – Látom már most nincs kedve bejárnia az óráimra, Lutz kisasszony! – háborgott a folyosó közepén a tanár, már messziről – Ennyi erővel bár ne is jelentkezett volna! Csipkedjék magukat, egy kettő, befelé!

      Néha negyvenöt perc egy örökkévalóságnak tűnhet. Tanáruk ráadásul gondosan ügyelt arra is, hogy a kvartett minden tagja távol üljön a többiektől, sőt, Heavent még külön is ültette, így még padtársa se volt, hogy vele beszélgethessen. Igaz, sok alkalma nem is nagyon lett volna rá, osztályfőnöke előszeretettel kínozta mindenféle megválaszolható és megválaszolhatatlan kérdéssel, úgy tűnik, egyszerű szadizmusból.

      Miután kicsöngettek, Sophieval összenéztek, aztán menekülőre fogták, de Mr. Parker elállta az ajtót, és közölte, hogy bizony Heaven még marad, megbeszélik a késésért járó büntetést. A szünetből hosszú percek teltek el azzal, hogy egy rögtönzött hegyi beszédet hallgatott a rendszerezettség előnyeiről és szükségességéről. Aztán jött csak a komolyabb dolog. Büntetésből egy hét múlva kiselőadást kell tartania a hit és az ateizmus közötti szakadékról, és hogy hogyan kezelték a hívőket, illetve az ateistákat az ókorban, illetve napjainkban.

      Már maga a téma se volt túl szívderítő, hát még az, hogy a tanár úr a forrásokat is előre megszabta. Szerencsétlen lány, aki aztán igazán semmiről se tehetett, ugyanis egyedül az iskolai könyvtárban található anyagokkal dolgozhat. Hát hogy az élet úgy szép, ha zajlik, az biztos, de hogy ennyire még sem kéne neki, az is.

      Mikor elmesélte barátainak, azok holtra válva hallgatták beszámolóját, már csak azért is, mert Parker sose volt a mitológia híve. Sophie felajánlotta a segítségét –a fiúk természetesen éppen nem figyeltek ennél a momentumnál–, de Heaven visszautasította.

      – Áá, tuti felismerné, hogy mi a te munkád, és mi az enyém. És akkor csak még rosszabb lenne… – szabadkozott, de igazából végre előtört némi büszkeség is.

      Eleget játszotta már a megszeppent újhusi szerepét osztályfőnökével szemben, ideje megmutatnia, hogy neki már rég kinyílt a csipája. Tehát csak azért is megmutatja tanárának, hogy ő igenis tud! Amúgy is, mit neki filozófia, Ryannel néha órákat tanultak együtt, amikor valami nem ment, és hát a fiú az iskolai filozófiaverseny bajnoka volt már mióta! Ekkor, ahogy ismét eszébe jutottak a régi emlékek, a régi hely, a régi iskola, a régi barátok, hirtelen nagyon hiányzott neki minden, amit régen megszokott…

      Kívülről is látszott, ahogy egyik pillanatról a másikra Heaven hangulata mélyrepülésbe kezdett, de senki se tudta, mihez kezdjen vele. Sophie bátorítón átkarolta, de nem kérdezett. Jól is tette…

      Otthon Heaven első dolga az volt, hogy visszacserélte telefonjában a régi SIM kártyát. Elvégre itt, „külföldön” mégse használhatta az „otthoni” számát, az kicsit drága mulatság lett volna, de mivel kapott egy helyit, így ezzel nem volt probléma. Családon belül legalábbis… csak azt nem tudta így, ha Detroitból keresték… egykori barátaira, főleg Susira számított, de Ryan ígéretében is nagyon bízott.

      Nem volt semmi meglepetés a kijelzőn, ahogy sorra megjelentek a nem fogadott hívások. Valóban csörgették már páran, köztük Susi és Ryan is. Először régi barátnőjét tárcsázta. Több mint egy óráig beszéltek, és nem egyszer kapott hatalmas fejmosást. Hogy mért nem hívta vissza, hogy mért nem számolt be részletesen mindenről, hogy mért nem volt ott lelkizni a vonal túlsó végén, amikor kellett volna, és persze hogy mért kellett már az első nap belekötnie jól hallhatóan legveszélyesebb tanárba…

      Hihetetlenül hiányzott már Heavennek egy hazai hang, és ezt igazán csak akkor értette meg, mikor bontották a vonalat. Mintha minden szebbé vált volna bár perc alatt, a világ egy békésebb hellyé maszkírozta magát, sőt, valahogy a torkát szorongató gombóc is eltűnt. Tehát akkor… Ryan a következő… nem, nem, előtte még mindenki mást fel kellett hívnia, merthát… mert… csak!

      De ezzel se húzhatta túl sokáig… hamarosan már a szokásos köröket futották a fiúval, és Heaven vagy hatodszorra ismételhette el itteni kalandjait. Egy-egy válasznál mintha féltékenységet hallott volna Ryan hangjában, de nem mert megesküdni rá.

      – Képzeld hova megy az osztály kirándulni! – örömködött a telefonba Ryan – A Smithers-tóhoz! Pont tőletek nem messze, az őszi szünetben! Mit gondolsz, elengednének a szüleid? Csak pár napról lenne szó…

      – Nem tudom, Ryan, nem tudom. De őszinte leszek, apám tehet nekem egy szívességet! Úgyhogy ha tényleg ott lesznek a többiek is, akkor biztosan megyek! Lehet, hogy Sophiék is eljönnének… – elmélkedett hangosan Heaven, nem túl nagy lelkesedéssel. Furcsállta ugyanis, hogy még Susi se említette neki ezt a kis kirándulást, habár barátnőjéből simán kinézte volna, hogy meglepetésnek tartogatja.

      – Nem hiszem, hogy jó ötlet – megint az a féltékeny él lett volna? – tudod… Hogy reagálna Caroline? És Susi? Gondolod, hogy jól kijönnének egy új barátoddal, miközben velünk meg alig beszélsz?

      A fiúnak teljesen igaza volt, bármilyen szándékkal is mondta ezt, és kénytelen volt Heaven  is egyetérteni vele. Valóban jó ötlet ez?  De annyira menni akart, meg hát maradni is, meg bemutatni egymásnak a barátait.

      – Figyelj, erre alszom majd még. Aztán kiderül. Lehet nem is lenne kedvük hozzá… viszont kész a vacsora, azt hiszem megyek! Szervusz, légy jó! – igen, kicsit valóban úgy tűnhet, hogy a Lutz lány éppen menekülőre fogta, de ezt most semmiképp se akarta még eldönteni. Ha most bármit is mond, ami biztosnak hangzik, azt nem vonhatja később vissza.

      Feleletül először csak egy fáradt sóhajt kapott, majd Ryan is elköszönt.

      – Majd kereslek. Mondjuk jövő héten ugyan ekkor, hogy biztosan fel is vedd! Na szia. És szeretlek!

      Heavennek ezek után már nem tartott sokáig, hogy kiüsse magát, szüleivel a vacsora és az első nap boncolgatása tökéletesen lefárasztotta minden maradék ép idegszálacskáját is. Lefürdött, hajat mosott, de már a mailjeit se nézte meg, ahogy koppant a feje a párnán, már rég aludt.

      Másnap szintén korán kelt, pedig első órája lyukasóra lett volna. Azonban úgy döntött, hogy ennél jobb alkalom sose adódhatna egy kis könyvtári csavargásra, úgyhogy összecihelődött, bepakolt pár tankönyvet, amire a nap folyamán szüksége lehet, és elindult, ezúttal gyalog. Szülei még nagyban aludtak. Hamar rájött, hogy kár volt az előző nap megkapott könyveket hazacipelnie, így ugyanis minden reggel és délután nehéz táskát kell cipelnie.

      Az iskola folyosói üresen kongtak, kísértetiesen csendes volt az egész épület. Kicsivel később ért be, mint mikor apja elhozta autóval –tényleg, majd rá kell kérdeznie mikor hozzák le az övét is!–, és így volt szerencséje beleborzongani a szellemszálláshoz hasonlítóan fehér falú épület elhagyatottságába. Na meg persze elkerülnie Mr. Parkert, és ez mindent megért!

      Máris szebbé vált a napja, és a könyvtár küszöbét a föld felett táncolva sikerült átlépnie. Előtte ekkor már ott állt az idős hölgy, hamuszürke haja göndörön meredezett mindenfelé. Sokáig csak bámult, bámult, nagy szürke szemeivel, még csak nem is pislantott. Aztán elkapta Heaven felkarját, és megszorította, majd közelebb húzta a lányt. Senki nem hinné el mennyi erő szorulhat egy ilyen vénséges vén boszorkányba, épp ezért Heaven is jócskán megijedt.

      – Jönni fog egy lány, kinek nem otthona e hely, és átkozza majd a bagoly rejtett fészkét! Ez a lány olyat tesz, mint eddig senki, porrá zúz majd minden reményt. Holott maga is remél, bár hogy mit, még ő sem tudja, de keresd az utad, ifjú vörös.

      Heavenen átfutott valami nagyon, nagyon furcsa érzés, mintha valamire rádöbbentették volna. Valamire, amit egész életében tudnia kellett volna, mégse jött még rá. Bármennyire erőltette is az agyát azonban, semmi válasz nem jutott eszébe, és különös érzését se tudta megmagyarázni. Elkövette hát a következő hibát a mai napon, megkérdezte a semmibe meredő nőt, hogy mi ez az egész.

      – Keresd, kutasd, fel ne add, ha megtaláltad el ne hagyd! Mert ösvény lesz, követhetetlen, de megjelölték ám már neked. Járd majd végig, ha kitart erőd, így lesz boldog minden élő! Barátod, vagy ellenséged, ne te tegyél különbséget! Majd eldől a kapuban, hisz a zenész dönt és nem a lant.

      – Akkor… majd… később visszanézek...

      Heaven sokáig meg se mert fordulni, miután elszaladt, csak az iskola udvarán állt meg végre, levegőért kapkodva. Egyre rosszabbul érezte magát, hányingere támadt, bár ezen nem is csodálkozott. Egész reggel eddig még nem evett egy falatot se. A büfé felé vette hát az irányt, de már nem jutott el odáig, az egyik mosdóba szédelegve nyitott be, aztán az egyik wc felett töltött hosszú perceket öklendezéssel.

      Mikor végre jobban lett kitámolygott a csapokhoz, és hideg vízzel fröcskölte le magát. Talán ez segített, talán a sokk, ahogy tükörképe hitetlenül, leesett állal nézett rá. És vörös hajjal…

3. rész VÉGE