Bízz bennem!

Az új tanév kezdete nem jelent egyebet, mint egy újabb bosszúságos év kezdetét, egy újabb szórakoztató kilenc hónapot és sok-sok új diákot. Amikor belépett a kollégium ajtaján, mindent mondtam volna rá, kivéve azt, hogy új. Magabiztosan lépte át a küszöböt, és pillantott körbe a nagy terembe, ahová csöppent. Én a lépcső tetején álltam, épp mentem volna le, de a lábam gyökeret eresztett. Csak bámultam rá tehetetlenül, és próbáltam épp ésszel felfogni az új jelenséget.

- Szia – mosolygott rám határozottan. – Ez a Dark Side?

- Igen, ez. Te ki vagy? – jelent meg hírtelen egy másik lakó. A Dark Side egy különleges kollégium. Ide nem átlagos emberek járnak, hanem különleges teremtmények. Olyanok, akikről a világ nagyobb része nem is tud, csupán néhányan, de azok is félnek tőlük.

Én itt élek, és még rajtam kívül tizenkét fő. Vérszívó állatok vagyunk, amolyan vámpírféleségek. Van köztünk olyan, aki már így született, van olyan, akit vámpírrá változtattak, és van olyan is, aki csak félig vérszívó. Az utóbbi, egy ember és egy vámpír szülővel jöhetett össze.

- Tyler vagyok, új.

- Rendben van, engem Briannek hívnak, ő pedig itt Grace – mutatott rám, mire én csak némán bólintottam. – Gyere, megmutatom a helyet! – és már ott se voltak, én pedig csak bámultam magam elé idétlenül. Tudtam, ha szükségem lenne oxigénre, akkor már rég halott lettem volna.

Amikor később bementem a nappaliba, szembetaláltam magam a sok őrülttel, akik itt laknak. Néhányan tévéztek, néhányan beszélgettek, ketten csocsóztak, Brian pedig biliárdozott az új fiúval, Tylerrel.

- Szóval, honnan is jöttél? – hallottam, amikor közelebb mentem hozzájuk és oda álltam Brian mellé. Ő kérdezte Tylertől, aki játék közben válaszolt.

- Európából. Ti már régóta itt vagytok?

- hát, mondhatni – vonta meg a vállát Brian, és átkarolt.

- Mióta vagy… - kezdtem óvatosan, de nem tudtam hogyan folytassam. Mi itt, egymás között halottnak szoktuk magunkat nevezni, de neki nem mertem még ezt mondani. Nem ismertem őt, nem tudtam, hogy milyen reakciót váltana ez ki belőle.

- Egy hete – válaszolt az új fiú, anélkül, hogy befejeztem volna a mondatom. – Ti együtt vagytok?

- Együtt hát – vigyorodott el Brian, mire én is bólintottam némán, de inkább eltereltem a témát:

- Én is beszállhatok a játékba?

- Persze – mosolygott rám és a kezembe nyomott egy dákót.

Ezek után nagyjából négy órán át csak játszottunk és játszottunk. Jó volt, hisz közbe nagyon sokat nevettem és beszélgetni is sikerült valamennyire. Kiderült Tylerről, hogy egy igazi állat, és, hogy a családját egy vámpír ölte meg. A tekintete teljesen hideg volt, miközben mondta, látszott rajta, hogy még nagyon elevenek az emlékei, de idővel majd jobb lesz. Sosem fog neki elmúlni a fájdalom, de enyhülni fog. Látszott a szemében, hogy ő is ebben bízik.

Az idő csak telt és telt, míg nem egyik este kint sétáltam az udvaron. Sötét volt, és csendes. Egy árva hang, vagy fény nem volt semerre, csupán a denevérek szárnyának csapkodását lehetett hallani. Valamiért mindig is szerettem ilyenkor sétálni, hisz akármilyen ijesztő is volt ez, nagyon jól el lehetett gondolkozni. Hogy miről? Talán nem túlzok, ha úgy mondom, hogy az élet nagy dolgairól. Tudom, erről pont egy olyan beszél, aki szinte már nem is él, de akkor is. Néha azért nekem is kijár az ilyesmi, mint például a Brianen való gondolkodás is. Mostanában mintha kezdenénk elhidegülni egymástól. Valahogy már nem olyan, mint régen, és ezzel kiöli belőlem az érzelmeimet.

- Bu – fogta meg a vállam hírtelen valaki, mire én gyorsan feléje fordultam.

- Úristen, Tyler! – jajdultam fel, és rámosolyogtam. – Te nem vagy normális!

- Ezek szerint sikerült – vigyorgott rám. – Mit keresel ilyenkor idekint?

- Ezt én is kérdezhetném tőled.

- Először te!

- Levegőzöm, gondolkodom. Most te jössz!

- Csak sétálni volt kedvem. Velem tartasz? – indult el, miközben felém nyújtotta a kezét.

- Persze, miért is ne – mosolyogtam rá, de nem fogtam meg a kezét, inkább csak elindultam utána.

- Te… ömm… - kezdett bele. Valamit mondani, vagy kérdezni akart, de habozott. - … milyen vámpír vagy?

- Ezt hogy érted?

- Már így születtél, vagy valaki azzá tett, vagy csak félig vagy az? – nyögte végül ki, de óvatos volt.

- Én csak félig vagyok vámpír, hála az égnek – mosolyogtam rá, hisz tényleg örültem neki. Egy fél vámpírnak ugyanúgy szüksége van vérre, mint a normálisoknak, de neki sokkal kevesebbre, és még saját vére is van. Magyarán, ha megvágja magát, akkor ugyanúgy vérzik, mint egy ember. Bár a szívem nekem se dobog, és lélegezni se lélegzek, azért valamivel jobb a helyzetem.

- Akkor miért vagy itt, a Dark Sideon?

- Elvileg túl veszélyes vagyok az emberekre nézve – vontam meg a vállam. – De most te jössz! Hogy vagy?

- Ezt hogy érted? – értetlenkedett.

- Hát, lehet, hogy ez most hülyén fog hangzani, de kaptál elég vért?

- Ez tényleg hülyén hangzik – nevetett fel Tyler, és mélyen a zsebébe sűlyesztette a kezét.

- Tudom, csak… volt már szerencsém végig nézni, ahogy valaki megbolondul a vér hiányától, és nem hiányzik még egyszer.

- Kinél nézted végig? – kérdezett rá arra a részre, ami nem is volt olyan fontos. Látszott, hogy terelni akarja a témát, de hagytam neki.

- Briannél, például.

- Tényleg, vele egyébként komoly, ami köztetek van?

- Mondjuk. Miért?

- Ez nem volt túl meggyőző – fogott gyanút.

- Mindegy, hagyjuk ezt – kértem, de itt, ahogy elhúztam magam elől egy ágat, a növény tüskés volt, és a tüskék belehatoltak a húsomba. – Aú – jajdultam fel, és láttam, ahogy az ujjamból kicsordul a vér. Nem akartam, hogy Tyler észrevegye, hisz azért mégis csak tartottam tőle, hogy rám veti magát, de mielőtt még beitathattam volna egy zsebkendővel a vörös cseppeket, Tyler már kapcsolt is.

- Vérzik az ujjad?

- Nem lényeg.

- Add csak ide! – nyújtotta felém az egyik kezét, mire én csak néztem rá. – Nyugi, bízz bennem! – erre én némán oda nyújtottam neki a sérült ujjam, mire ő bekapta. Csak néztem, ahogy a szájába veszi az ujjam, és elkezdi szívni. Nem éreztem neki a szemfogait, de a szája szokatlanul meleg volt. Közbe nagyokat pislogott, de végül nyelt egy nagyot, és visszaadta az ujjam, amiről már el is tűnt a seb.

- Atya ég! – meredtem rá csodálkozva.

- Édes a véred – kacsintott rám, de én itt gyorsan eltereltem a témát. Nem akartam, hogy tovább gondoljon a véremre és még többet akarjon, túl kockázatos lett volna, de valamiért mégis rossz érzésem volt.

Az idő múlásával az emberek és a szokásaik szépen változnak. Az után az ujjszívós este után Tyler és én egyre többet beszélgettünk és sétáltunk együtt, kettesben. Egészen addig nem is volt ebből semmi probléma, amíg egyszer csak Tyler furcsán nem kezdett viselkedni. Folyton dicsérgetett, nem egyszer meg akart csókolni és elég furcsa jeleket adott. Egyszerűen nem értettem, hisz ez nem szerelem, vagy tetszés volt, hanem valami egészen más. Látszott a szemében, olyan volt, mintha el lett volna varázsolva.

Ezért hát felkerestem az iskola pszichológusát, hátha tud ebben segíteni, és sajnos tudott is. Eléggé megdöbbentő dolgokat mondott.

- Grace, elég nagy hibát követett el. Nem szabadott volna hagynia Tylernek, hogy megkóstolja a vérét. Az átváltoztatott vámpírok általában, ha valamely másik vámpírnak kóstolják meg a vérét, akkor elkezdik azt tisztelni, úrnőjükként tekinteni rá, egészen addig, amíg véget nem ér az átváltozás.

- Az mit jelent?

- Egy átváltoztatott vámpír úgy alakulhat át teljesen, hogyha kap egy igazi vámpír vért. Pár kortynyi elég…

- Én is adhatok neki?

- Ne, ne is gondoljon rá! – üvöltött rám a doktornő. – Nem bizonyos, hogy Tyler lebírna állni, és még a végén megölné. Túl kockázatos lenne!

- Rendben van, köszönöm. Viszlát – és már ott se voltam. Hallottam még, ahogy a nő utánam szól, hogy „Ne kövessen el őrültséget!”, de nem foglalkoztam vele. Minden további gondolkozás nélkül indultam el Tyler szobája felé, ahol ő volt, egyedül. Óvatosan bekopogtattam az ajtón és beléptem. Ő éppen az ablaknál állt.

- Tyler?

- Szia, Grace! – mosolygott rám hátra fordulva, mire én némán becsuktam magam mögött az ajtót és rázártam a zárat. Körbe néztem a szobában, és megláttam egy tollat. Nem gondolkoztam, csak cselekedtem. Ott hevert az íróasztalon, ezért hát oda léptem és a csuklómba döftem. Éreztem a belém nyilalló fájdalmat, és láttam, ahogy a vér elkezd folyni a karomon. Tyler csak némán meredt rám, és ennyit kérdezett:

- Te meg mégis mit művelsz?

- Segítek rajtad! – és már nyújtottam is feléje a karomat. Láttam a tekintetében, ahogy meglátja és megérzi a vér szagát. Láttam, ahogy a szeme elvörösödik, de erőt vett magán és nyelt egyet. – Ne legyél ilyen erős, kérlek! – suttogtam, de a hangom remegett a félelemtől. Tyler először rám nézett, utána a csuklómra, végül pedig újra rám, a szemembe. Én csak némán bólintottam és hagytam, hogy közelebb lépjen hozzám és megízlelje újra a véremet. Láttam, ahogy először óvatosan nyalogatja, akár egy kiskutya a gazdáját, de később ez átváltott erősebb, határozottabb cselekedetté. Éreztem, ahogy belém szúrja a szemfogait, de nem fájt. Túl eltökélt voltam, és túlságosan bíztam benne.

Amikor később kinyitottam a szemem egy fehér szobában találtam magam. A fejem zúgott, a csuklóm pedig zsibogott. Fáradt voltam és gyenge, de óvatosan felültem és szétnéztem. Ott ült az ágyam mellett Brian, az ablaknál pedig Tyler állt. Mind a kettőn látszott az aggódás, és az öröm, amikor meglátták, hogy magamhoz tértem.

- Grace! – állt fel rögtön Brian és óvatosan magához ölelt. – Nem vagy normális!

- Megfojtasz… - nyögtem gyengén, mire ő rögtön elengedett, mosolyogva.

- Bocs.

- Brian, kimennél egy kicsit? – kérte meg rá Tyler, elég komolyan. Már teljesen magánál volt, sőt… A tekintete, az egész teste teljesen átalakult. A vonásai megerősödtek, és sokkal jobb képűbb is lett, pedig eddig se panaszkodhatott. Sötétkék szeme most még elevenebb volt, mint azelőtt, barna haja pedig csupa kóc. Ahogy néztem rá, egy pillanatra szinte elvarázsolt.

- Persze – mondta Brian, és már ott se volt. Ahogy becsukta maga mögött az ajtót, Tyler beszélni kezdett.

- Miért csináltad, Grace?

- Nem mindegy? Egyszerűen köszönd meg és kész!

- Nem, nem mindegy. Engem igenis érdekel, hogy mégis miért kockáztattad az életed?

- Nem hagyhattam, hogy egész életedbe engem bálványoz… - suttogtam, de ő itt rákérdezett.

- Csak ezért?

- Persze, miért másért? – vontam fel a szemöldököm.

- Nem volt semmi más ösztönzésed, valami érzelem? – célozgatott mosolyogva, mire én óvatosan felnevettem.

- Dehogy is.

- Nekem pedig lett volna! – és itt Tyler oda lépett hozzám és megcsókolt. Először nem tettem semmit. Nem löktem el magamtól, de vissza se csókoltam neki. Nem tudtam mit tegyek, hisz nem voltam biztos magamban. Jól tudtam, hogy nem csupán a bálványozás miatt kockáztattam az életem, és bíztam meg vakon Tylerben, hanem van ott mélyen, valami egészen más is. Én, Grace Lutz, lehetséges, hogy az idő során, mióta ismerem őt, talán, esetleg belé szerettem. – Halálosan… - kezdte két csók között, mivel visszacsókoltam neki – Beléd… - folytatta – Zúgtam.

Jól tudtam, hogy ennek már semmi köze az ujjszívogatáshoz, a bálványozáshoz, vagy a véremhez, mert én minden nélkül éreztem ugyan ezt ő iránta. Nem volt lelkiismeret furdalásom sem, hisz nem okoztam senkinek se fájdalmat ezzel, hisz a Briannel való kapcsolatom végérvényesen véget ért abban az időszakban még, amikor Tyler elkezdett bálványozni. Brian mondta ki, hogy nem szerelmes már, csupán barátként bír és kész. Ezért volt az-az ölelés is, ami csupán egy egyszerű, baráti gesztus volt, semmi több.

Tyler csókja és vallomása pedig már sokkal, de sokkal több volt, mint egy bálványozás, vagy egy baráti gesztus, sokkal, de sokkal több.

És igen, talán így kezdődött el egy örök szerelem is. 

THE END