Nem helyén való

Az eső aznap reggel is esett, akárcsak egész héten. Egy ideig csak ültem a kocsimban és néztem az óriási házat. Egyszerűen nem fért a fejemben, hogy-hogy lehetséges, hogy ebbe csak ketten élnek. Egy fiatal nő, és a milliomos férje. Láttam, ahogy egy-két ember, gondolom a szolgálók, rohangálnak a házban, keresztül, kasul, de nem tudtam kivenni, hogy vajon melyik lehet a gazda, a ház tulajdonosa. Ezért hát inkább sóhajtottam egyet, és esernyővel a kezemben kiszálltam a kocsimból.

Nem siettem, szépen lassan, ráérősen haladtam a bejárat felé, ahol csengettem, és már nyílt is az ajtó.

- Jó napot, miben segíthetek? – mosolygott rám kedvesen az egyik szolgáló.

- Jó napot, én David Williams vagyok, Mr. Sullivanhez jöttem.

- Jöjjön, kérem utánam, már várnak önre – és itt határozottan elindult, meg sem állva egy nagy teremig, ahol ott ült Mr. Sullivan. – Uram, David Williams megérkezett.

- Üdvözlöm, David. Foglaljon nyugodtan helyet! – a szokásos kézfogás és utána szófogadóan leültem a kanapéra.

- Köszönöm. – szinte észrevétlenül mértem végig az új főnökömet, akinek a feleségére kell vigyáznom. A férfi egy nagyjából negyvenes évei elején járó, szigorú tekintetű milliomos.

A Sullivan család már évezredek óta a leggazdagabb család a városban, és éppen ezért, elég sűrűn szerepelnek a pletykarovatokban. Az egész ország tud róluk egyes s mást, de én most más céllal vagyok itt…

Peter Sullivan, a ház ura egy ideig csak beszélt és beszélt, én pedig csak bólogattam. Figyeltem arra, amit mondott, de közbe minden gesztusát megjegyeztem. Észrevettem, hogy a bal szeme csaknem fél percenként megrándul, láttam a nyakában lógó arany nyakláncot, amire nekem az egész éves fizetésemből se telne, és végül a nőt, aki megállt mögötte, a vállára téve egyik kezét. Illedelmesen megvárta, amíg Peter befejezi a mondanivalóját, utána pedig felém fordult és mosolyogva megszólalt:

- Jó napot, én Wendy vagyok...

- A feleségem – vágott a szavába a férje, és haragosan felmordult. Egyik szememmel Peteren, másikkal Wendyn. Ők… egy pár. Egy ideig még ennek az elfogadása is időbe telt, nem még, hogy a munkámra koncentráljak, hisz Peter negyvenegynéhány éves lehetet, Wendy pedig talán a huszonötöt, ha eléri. Egy gyönyörű nő, és egy milliomos férfi. Vajon a pénz a mozgató elem, ami összeköti a kapcsolatukat, vagy van valami más, valami hiba, amiért egymás mellett kötöttek ki? És ha igen, akkor vajon mi lehet az?

- Ön a testőr? – láthatóan nem foglalkoztatta a nőt a férje mordulása, mivel tovább folytatta a kedves beszélgetést, rezzenéstelenül.

- Igen, David Williamsnek hívnak, örülök!

- Szintúgy – kacsintott rám játékosan, mire végre sikerült észbe kapnom. Nem szabad még mosolyognom se rá, nehogy félre értse a férje, aki már így is bosszús tekintettel néz rám.

- Szóval… - fordultam újra Peter felé, folytatva a beszélgetést a munkáról.

Néhány óra múlva már a házat jártam keresztbe, s kasul, mint Wendy Sullivan testőre. Köteles vagyok ügyelni rá a nap huszonnégy órájában, védeni őt, hogy ne essen semmi baja, és figyelni rá, nehogy akármi bajba keveredjen. El kell kísérnem őt vásárolni, ha ahhoz van kedve, vagy szépségszalonba, ha éppen azt szeretné. Köteles vagyok követni őt akárhová, ahova csak megy, ha nagyon muszáj, akkor úgy, hogy észre ne vegyen.

Tíz hálószóba, öt fürdő, három konyha, két étkező és nyolc játékterem, nappali, dolgozószoba. Eszméletlen, hogy mi van itt. Minek ennyi szoba két embernek?

- David, ráér, kérem? – hallottam hírtelen mögülem, és ahogy megfordultam, már meg is láttam Wendyt, a ház úrnőjét.

- Persze. Miben segíthetek? – indultam el feléje lassan.

- Nincs kedve beszélgetni? – mosolygott rám zavartan, és megtekerte egyik tincsét a mutatós ujján.

- De, van – bólintottam, és itt elindultunk a szobájába, ahol aztán leültünk egy-egy fotelbe.

- Mivel foglalkozik? – kezdte Wendy, mire én szélesen elmosolyodtam és úgy válaszoltam.

- Testőr vagyok.

- Nem, úgy értettem, hogy valójában mi a munkája? Valahogy van egy olyan sanda gyanúm, hogy nem a testőrség az életcélja.

- Nem, nem az, de tényleg csak ezzel foglalkozom. 

- Kiskorában mi szeretett volna lenni?

- Focista, azt hiszem – bizonytalankodtam, és közbe lopva körbe pillantottam a szobában. Egy tiszta, fehér helyiségben voltunk, ami inkább volt nappali, mint hálószóba, pedig az ajtón ez a felirat állt: „Kettesszámú hálószoba”. – És ön?

- Én minden féle. Volt egy időszakom, amikor énekes szerettem volna lenni, utána modell, hercegnő, színésznő, és végül elindultam a doktori címért, de feladtam. – csak néztem, ahogy mondja, először még szélesen mosolygott, de ahogy a végére ért, elkomorodott, ezért hát képtelen voltam nem rá kérdezni:

- Miért adta fel?

- Azért mert Peter erre kért. Megígérte, hogy nem lesz szükségem doktori címre, vagy munkára ő mellette, hanem egy hercegnőhöz méltó életben részesít, ha hozzámegyek. Ennek már lassan öt éve – mosolygott rám, de a mosolya nem volt túl meggyőző. A tekintetéből tisztán leolvasható volt, hogy nem teljesen boldog, nem erre számított. – Gondolom önnek is van felesége.

- Dehogyis, már csak az kéne – ráztam meg a fejem, de már észbe is kaptam gyorsan – Mármint…

- Nyugalom. – vágott a szavamba nevetve. – Barátnő? – én erre csak némán megráztam a fejem. – Az képtelenség – csattant fel.

- Miért?

- Elnézését kérem, de most komolyan… Ön egy fiatal, jóképű férfi. Az mégis, hogy lehetséges, hogy nincs senkije?

- Talán túl sokat dolgozom – vontam meg a vállam.

- Peter is sokat dolgozik, mégis van neki felesége– példálózott, mire én éppen, hogy csak visszanyeltem a válaszom. Mégse mondhatom neki, hogy azért, mert neki van pénze, nekem pedig nincs. Az nem lenne helyén való, hisz mégis csak egy egyszerű testőr vagyok, semmi több.

Ezek után a témánk szépen lassan elterelődött más irányban. Wendy csak mesélt és mesélt. Én csupán néha szólaltam meg, akkor is csak néhány szót mondtam, de láthatóan őt ez nem zavarta.

- Szerintem nekem mennem kéne – álltam fel óvatosan, mire ő némán bólintott. – Jó éjszakát!

- Önnek is. Holnap reggel találkozunk – és már ott se voltam.

- David? – szólt utánam gyengéden, amikor éppen csuktam volna be az ajtót.

- Igen?

- Viszlát. – csupán ennyi, de ebbe minden benne volt. Ahogy néztem rá, és ő is visszanézett rám. Ahogy ártatlanul mosolygott, csak azt a gyanúmat erősítette meg, hogy neki ez a néhány órás beszélgetés sokkal többet jelentet, mint nekem. Látszott neki a tekintetében, ami úgy ragyogott akár a gyémánt. De én csak nyeltem egyet, mosolyogva bólintottam és távoztam.

Vajon Wendy és Peter együtt alszanak? Van közös hálószobájuk? Vajon Mr. Sullivan szokott a feleségével beszélgetni? Ezer meg egy kérdés merült fel bennem, de tudtam, hogy ezekre a választ sosem fogom megtudni, mert nem kérdezhetek ilyesmit senkitől sem, nem lenne helyén való.

Ezek után az idő csak telt és telt. Egyik hét a másik után, úgy, hogy Wendy egyre csak kezdett megnyílni előttem. Ha nekem valaki azt mondta volna néhány hete, amikor legelőször beszéltem Wendyvel, hogy az idő elteltével csak egyre jobban és jobban meg fog nekem nyílni, akkor nem hittem volna el. Már akkor is olyan sokat mesélt magáról, Peterről és a családjáról. Elmondta, hogy az édesanyja egy egyszerű titkárnő volt, az édesapja pedig egy egyszerű építész, de néhány éve meghaltak. A haláluk okát senki se tudja, hisz a nyomozók egyszerűen nem tudták kideríteni, és végül feladták, de Wendyben még mindig nagy a seb, amit ez okozott.

Az eltelt néhány hét alatt láttam őt mosolyogni, nevetni, sírni, és még hisztizni is. Tapasztalhattam, hogy-hogyan suttog, hogy-hogyan kacsint, és, hogy-hogyan csókol. Egy éjszaka történt, amikor ismételten csak beszélgettünk, de közbe olyan furcsa volt. Látszott rajta, hogy a szeme fel volt duzzadva a sok sírástól, de mosolygott, kacsingatott és nevetett, míg nem, egyszer csak felállt, oda lépett hozzám, és megcsókolt. Egyszerűen képtelen voltam elhinni, letaglózott, hisz mindenre számítottam, csak erre nem.

- Szerintem ezt nem kéne… - fordultam el, de a hangomban egy cseppnyi határozottság se volt, szinte suttogtam.

- Nem szeretem Petert – fakadt ki keservesen, és leült mellém, a kanapéra. – Becsületszavamra, hogy szerettem, máskülönben nem mentem volna hozzá. Nem érdekel a pénze, szívesen dolgoztam volna én is… Ténylegesen szerettem, de már nem bírom tovább – sóhajtott fel, és itt mielőtt még folytatta volna nyelt egy nagyot. Látszott a szemén, hogy a sírás szélén áll. – Alig látom mostanában, egész álló nap csak dolgozik, egy percnyi ideje sincs rám, és ez nem normális. Kezd megváltozni, kezdi elveszteni önmagát.

- Ezt, hogy érti?

- Mostanában olyan komoly, sosem mosolyog, sosem csókol meg, sosem mondja azt, hogy szeret, csak azzal az idióta gyilkossággal foglalkozik.

- Gyilkossággal? Miről beszél, Wendy? – a lány egy ideig csak némán nézett rám. Látszott, hogy fontolóra veszi, hogy mit mondhat el, és mit nem, hogy megbízhat-e bennem, vagy sem. De az arca egyszer csak megváltozott. A szeme megcsillant és elmosolyodott.

- Ha kapok egy csókot, elmondom – mutatott a szájára domborolva.

- Ne butáskodjon! – szóltam rá, mire ő szégyellősen felnevetett.

- Csak vicceltem, nyugalom.

- Szóval?

- A férjem egy gyilkos, David. Peter megölt valakit, az én hibámból – csak néztem rá, és értelmeztem a szavait. Hogy mit mond? Akkor tényleg Peter Sullivan ölte meg Scott Taylort?

- Kit ölt meg, és önnek mi köze van hozzá?

- Scott Taylornak hívták, egy egyszerű férfi, aki a szeretőm volt – de mi közbe beszélt az arcán végig folyt néhány könnycsepp, és végül zokogásba tört ki. Csak rázkódott és rázkódott a válla. Nem nézett rám, csak sírt és sírt, én pedig csak néztem őt. Sose bírtam, ha egy nő előttem sír, és kezelni se bírtam. Nem tudtam, hogy mit kéne tennem, ezért hát csak néztem rá, tanácstalanul, mire ő rám emelte a tekintetét és gyenge hanggal csak ennyit kérdezett:

- Megölelne, kérem? – és ennyi, elszakadt a célra. Magamhoz húztam, ő pedig erősen ölelt, arcát a pólómba fúrva. Sírt, szüntelenül sírt, egyre jobban, átadva az összes fájdalmát nekem.

Később, amikor megnyugodott, elmesélte, hogy Scott és ő régi barátok voltak az egyetemről, és néha összejártak beszélgetni. Bár Peter nem tudott róluk, nem volt akkora gond, mivel nem történt közöttük semmi, egészen az utolsó estéig. Amikor aztán túl sokat ittak, és lefeküdtek egymással. Következőnap pedig megjelent az újságokban a hír, hogy Scott Taylort leszúrták. Sikerült megállapítaniuk a kést, de a tettesre nem derült fény. Wendy is csak véletlenül talált rá a késre a férje fiókjában, miközben egy tollat keresett, és egy faxra, amit Scott lakótársa küldött. A faxban Jake, a lakótárs kéri vissza a lakás kulcsát, amit ő adott oda Peternek, és kéri a pénzt, amivel a férfi tartozik neki. Utána, Wendy még azt is beismerte, hogy csupán azért nem adja fel a férjét, mert fél tőle, fél, hogy őt is megöli.

Később, amikor ismételten elbúcsúztam a lánytól, bementem a szobámba, de nem aludtam el. Vártam, egészen hajnalig, és amikor már mindenki aludt, bementem Peter dolgozószobájába, és keresni kezdtem. Rátaláltam a késre és az említett faxra, a bizonyítékokra, amik által egyszerűen bűnössé nyilváníthatják Peter Sullivant.

Elraktam a kést és a papírdarabot, míg visszamentem a szobámba és elővéve a telefonom, tárcsázni kezdtem. Az igazi főnökömet hívtam:

- Elnézést a zavarásért! Adam vagyok, a nyolcas detektív, megvan a bizonyíték – mondtam, mire a telefonba gratuláltak nekem, és közölték velem, hogy egy tíz perc múlva megérkeznek, és elviszik Petert.

Szóval megvan. Már lassan hat éve dolgozom detektívként, de még sosem kaptam ilyen fontos munkát, mint ez alkalommal, és sikerült. Álnevet kellett használnom, testőrnek kellett kiadnom magam, mert volt egy halovány gyanú a Sullivan családra, és ennyi bőven elég volt a munkába lendüléshez.

Azóta már lassan egy egész hónap telt el. Peter Sullivant lecsukták többszöri gyilkosság vádjával, mert kiderült, hogy nem csak Scottot, de Wendy szüleit is ő ölte meg, ismeretlen céllal vezérelve.

Talán mondhatom azt, hogy Wendy teljesen lesokkolt, amikor megjelent aznap este a rendőrség, és elvitték a férjét. Nem sírt, még szomorúnak se tűnt kifejezetten, de meglepődött, meg volt ijedve. Azóta persze többször is sírt, amikor belegondolt, hogy milyen férfivel volt öt évig együtt, és tudom, hogy ez egy ideig így is marad, de én mégis boldog vagyok. Az ügynek köszönhetően nagyobb fokozatot kaptam, mint detektív, és nyertem egy barátnőt is, akibe szerelmes vagyok.

- Adam, még mindig képtelen vagyok elhinni, hogy detektív vagy – nézett rám egy este Wendy, mire én csak felvontam kérdőn a szemöldököm. – Egyszerűen annyira nem olyan vagy, mint a könyvekben szereplő detektívek.

- Tudom – bólintottam egyetértően, de közbe mosolyogva megcsókoltam Wendyt. Szeretem őt, és szeretni is fogom, hisz benne egy olyan embert ismerhettem meg, akit eddig még sohasem.

Ha az ember ránéz, nem mondaná meg róla, hogy valójában ő egy volt milliomos, volt felesége. Hisz gondolj csak bele, annyi emberrel találkozol naponta, a metrón, az utcán. Mindegyik számodra ismeretlen életet él. Lehet, hogy az egyetemen melletted ülő fazon zongorázik, és minden este komponál, a fagylaltárus pedig megszállottan ír… Ugyan úgy, ahogy ezekről se, róla se gondolnád, hogy olyan, amilyen.

THE END