13. rész: A szerelem édes érzése

Egy pillanat, amely sose ismétlődik meg, egy utolsó lehetőség, ahol eldől minden, egy lépés, amikor elválik, hogy megy-e vagy sem. Az egész annyira bonyolult, hisz akár mit mond az ember, abba a másik simán beleköthet, mert haragszik rá, mert oly régen megbántotta, és azt a hibát nagyon nehezen bírja elrejteni, kijavítani, de ha mégis sikerül, akkor is ott marad, valahol mélyen, és akármikor előléphet azzal a mondattal, hogy: Ismerlek már.

Vajon képes az ember teljesen megváltozni, levetni magáról a múlt rossz részeit, amiket ma már nem is ért, nem bírja ésszel felfogni, hogy miért tette azt, amit tett. Hisz rajongott azért a lányért, akit egy meggondolatlan tettel eldobott magától. Csak úgy vége lett, búcsú és végszó nélkül.

David ezekre gondolt, miközben Emmát várta a World utcai kávézó parkolójában, este hétkor, pontban. Látta, ahogy az egyszerű kis kávézóban a lány tesz-vesz. Tisztán látta, ahogy gyorsan leszedi az asztalokról a terítőt, utána pedig mond valamit az egyik munkatársának. A férfi mosolyogva mondott, vagy kérdezett valamit, mire Emma megrázta a fejét, és távozott. Egy egyszerű ruhában volt, mégis, amikor meglátta őt David, egy pillanatra még lélegzete is elállt, hisz az a báj, amivel Emma bírt, olyannal még senki másnál nem találkozott.

- Szia! – köszöntek egyszerre a másiknak, mire el is mosolyodtak. David a kocsijának támaszkodva állt, de felegyenesedett, amikor a lány megállt vele szemben.

- Hová menjünk? – kérdezte Emmát, de tudta, ha a lány megvonja a vállát, akkor ő már tudja is, hogy hová.

- Rád bízom.

- Oké, akkor gyere, szállj be! – nyitotta ki az anyósülés felőli ajtót David, és megvárta, míg Emma beül. Utána megkerülte az autót, és beült a volánhoz.

- Szép kocsi! – jegyezte meg a lány, miközben David gyújtást adott és indított.

- Kösz.

- Hová viszel? – kérdezte furcsa mosollyal Emma, hisz boldog volt. Az alatt a rövid idő alatt, amíg nem beszélt a fiúval, az lecserélte az alig pár hónapos autóját, erre a csodára, de a berendezés ugyan olyan maradt. A visszapillantóról még mindig lelógott az-az idióta plüss, amit David Emmától kapott, csak úgy, poénból. Emlékszik még mindig rá, hogy a fiú hogy nevetett, amikor Emma követelte a plüss kirakását, de azt hitte, hogy az óta már rég leszedte. Most mégis ott volt, annyi idő után, egy új kocsiban, ugyan az a plüss.

- Majd meglátod. – titkolózott a fiú, és meglátta, hogy Emma mit néz. – Hozzám nőt. – magyarázta a plüss okát, mire a lány csak felvonta a szemöldökét.

- Igen?

- Levegyem?

- Ha akarod.

- Akkor marad… - vigyorodott el David, és amikor kiértek Sparkstones városából, kicsit gyorsított. A motor csak úgy pörgött, Emma pedig némán kinézett az ablakon. Vajon hová mennek? Látta, ahogy a fák el-elsuhannak mellette, jelezve a sebességet, amit David kiskora óta annyira szeret. A lány egy ideig félt mellette, amikor a kapcsolatuk elkezdődött, de egy idővel hozzászokott, és teljesen biztonságban érezte magát mellette. Meg tanult bízni benne és hinni neki, akármiről is legyen szó, akármikor. Hisz most se fél, most sincs másként. – Megérkeztünk! – parkolt le a porban David.

- Hol vagyunk?

- Nem emlékszel? – kérdezett vissza a fiú, de már ki is szállt, és megkerülve a kocsit, kinyitotta Emmának az ajtót, aki kiszállt és a mellettük magasodó épületre nézett. Az emlékek tör szerűen hasítottak a tudatába, és már is tudta, hogy hol vannak.

- David, ezt nem hiszem el! – nyögte a lány, mire David csak megfogta a kezét és elindult előre.

- Gyere! – nézett Emmára, és felmásztak az épület falára rakott létrán. Egy vaslétra volt, amire ki volt írva, hogy veszélyes, de Davidék régebben se, és most se foglalkoztak az ócska, régi gyárépület figyelmeztetésével, csak egyszerűen felmáztak és megálltak az épület lapos tetején.

- Úristen, ezt nem hiszel el! – tette a szája elé Emma a kezét, és kiment teljesen a legszélére, hogy jobban láthassa az előtte elterülő csodát. A tenger hullámzása és a város fényei, ahogy egyszerre elterülnek az ember szeme előtt, egyszerre csodás látványt képesek teremteni.

- Mondtad már! – nevette el magát David, és zsebre tett kézzel megállt Emma mellett.

- Azt hittem már rég lerombolták ezt az épületet! – A Sparks gyár ötven éve már, hogy nem üzemel, csak áll, üresen és egyre csak omladozik. Mégis csodás hely Emma és David számára, hisz ez-az ő helyük, senki másé.

- Dehogyis, majd ha már komolyabban omladozik. Egyébként meg nincs még fél éve, hogy utoljára itt jártunk!

- Semmit se változott!

- Hát, nem, de ez nem is baj!

- Egyébként, hogy vagy? – kérdezett rá Emma ragyogó tekintettel, és gyenge hanggal. Okkal kérdezte, nem csak azért, hogy beszélgessenek.

- Jól, és te?

- Tiszta vagy már? – kérdezett rá konkréttan Emma. David és ő majdnem három évig voltak együtt, szerelmesen, minden veszekedéstől mentesen, amikor vége lett. Emma szakított a fiúval, mert nem bírta már tovább nézni, ahogy David tönkreteszi magát.

- Tiszta, de láthatod is!

- Magadtól vagy elvonóra jártál?

- Elvonóra járok, még a mai napig, lassan fél éve. – David Williams súlyos drogos volt, kb. két hónapig, miközben Emmával járt. – Önerőből semmire se mentem volna. – a lánynak ebből lett végül elege, és dobta is a szerelmét, mert nem volt hajlandó tovább nézni, ahogy a fiú tönkre teszi teljesen magát, hisz az orvosiról kirúgták, és félévkor bele kellett vágnia egy sport főiskolába, mert csak oda vették fel. Kegyetlen volt végig nézni az egészet, és tudni, hogy nem tehet semmit se az ellen, hogy a fiú végleg magához térjen. Így volt egészen addig, amíg végül nem szakított, és fogta fel, hogy majd egyszer, talán egyszer újra boldogak lehetnek együtt, de tisztán boldogak, nem szerektől. Amikor három hónap múlva látta Davidet az utcán, látszott rajta, hogy most már teljesen jól van, tiszta a feje, éppen ezért próbálta őt felhívni, hogy fussanak egyszer össze, de akármennyit is próbálkozott, David mindig kinyomta. Nem akart vele beszélni, nem akart róla hallani. Nem akarta vissza a múltat, mert azzal a drogos emlékei is együtt jártak, amik kitudja valóságok e…

- És… a telefont miért nem vetted fel soha se?

- Hanyagoljuk ezt a témát, jó? – Davidnek már elege volt ebből a témából. A múlt, ami már senkit se érdekel, legalább is őt nagyon nem.

- Csalódtam benned, remélem, tudod.

- Tudom, ezért szerettem volna most beszélgetni, hogy kijavítsam a hibáimat.

- Nem jó irányba haladsz.

- Nem jó a téma.

- Szerinted nekem jó volt végig nézni, ahogy tönkre teszed magad? – háborodott fel Emma. – Lehet, hogy te már nem emlékszel, de hiába könyörögtem neked, hogy tedd le azt a hülye drogot, semmi hatása nem volt.

- Mégis dobtál.

- Mert ez volt a legjobb ötletem. Mégis mit tehettem volna? Két hónapig melletted álltam, és te még csak annyit se voltál hajlandó elárulni, hogy miért kezdted el. Tudod te, hogy milyen szar érzés volt az, hogy nem bíztál bennem?! – Emma szinte üvöltötte ezeket a szavakat és közbe csak sírt és sírt. Az arcán vízesésszerűen folytak végig a könnycseppek, amiket akármennyire akart, nem tudok elállítani. Nem akarta, hogy David lássa, hogy mennyire fájt neki az a két hónap, és az eltelt fél év. Nem akarta, hogy lássa, mit érez. Utálta ezt az egészet, és amit ezek után érzett, még jobban gyűlölte.

David minden szó nélkül magához húzta és megölelte. Szorosan szorította, mintha soha többé nem akarná elengedni. Emma érezte a fiú illatát, és a testének a melegét. Kellemes érzés fogta el, a szerelem édes érzése, amikor a fiú csak ölelte és ölelte. Tisztán érezte, hogy a fiú remeg, akár csak régen, semmit se változott. Még mindig megvannak neki azok a tulajdonságai, amikbe Emma annyira szerelmes volt, és ez az óta se változott. Bele se mer gondolni, hogy min ment keresztül abban a fél évben, amikor nem beszélhetett Daviddel, nem csókolhatta meg, nem érinthette meg, de még csak nem is hallhatta a hangját. Éjszakákat zokogott végig, és minden srácban a Williams fiút kereste, de mindhiába. Jól tudta, hogy a lehetetlennel próbálkozik, hisz a hat hónap elteltével olyan, mintha David nem is lett volna valós, csak egy álom. Most is arra vár, hogy megszólaljon az ébresztője, és felébredjen, rájöjjön, hogy csak álmodott…

De nem álmodott, hanem csak cselekedett, meggondolatlanul. Könnyes arccal tolta el magától David Williams szerető testét, és reagált a fiú megdöbbent arckifejezésére.

- Ez marhaság… Semmi értelme.

- Minek nincs értelme? – vonta fel David az egyik szemöldökét érthetetlenül.

- Ennek az egésznek, hogy ölelkezünk, vigasztalsz. Minek, David? Csak én nem értem ennek a lényegét?

- Te teljesen meghibbantál, Em.

- Vegyük úgy, hogy mától nem ismerjük egymást. Nem tudom ki vagy, nem tudom, hogy hívnak, csak látásból ismerlek. Még a múltad se ismerem. – és itt Emma minden további szó nélkül sarkon fordult, és elindult a lejáró felé, de David utána nyúlt. Megfogta neki a csuklóját, és onnan lecsúsztatta a kezét a tenyerébe.

- Akkor had mutatkozzak be! – vigyorgott Emmára, mire az meglepetten ránézett. – David Williams vagyok, és már többször láttalak… és nagyon tetszel. – a két fiatal szinte farkasszemet nézett egymással, a kék és a zöld szempár csak úgy csillogott, míg végül Emma elnevette magát, és David óvatosan magához húzta és szájon csókolta. Arra számított, hogy majd Emma jól megpofozza, de nem ez történt. A lány csak úgy lopta a csókjait, vadul és Emmásan. Két kezét összekulcsolta a fiú tarkóján, és felpipiskedett a majdnem 190 centis sráchoz. David pedig csak csókolta és csókolta. Éreztették egymással azt, ami szó nélkül lehetetlen, az érzéseket, és azt az átkozott nyolc betűt. SZERETLEK. Azokat a dolgokat adták át egymásnak pár perc alatt, ami fél évig elmaradt. Most újra, tisztán és boldogan lehetnek együtt.

13. rész VÉGE