12. rész: Emlékek

A szél aznap erősen fújt, az idő pedig már későre járt. Az égen nagy, szürke gomolyfelhők gyülekeztek, hogy elmoshassák az embereket és az egész várost, közeledett az eső. Az akkor még csak tízen évei közepén járó Bella egy egyszerű, vékonyka nyári ruhában volt, Adam pedig, az akkori szerelme egy rövidnadrágban és egy pólóban. Fiatalok voltak, és boldogak. Azon nevettek, hogy Bella felsikoltott a mennydörgéskor, a fiú pedig attól ijedt meg, amit a barátnője csinált. Nyári délután volt, már lassan estére járt, és ők épp hazafelé tartottak. Első randik egyike lehetett, ezt akárki megbírta volna mondani, ha látja őket. Ahogy nevettek, és, hogy Bella egész végig mennyire zavarban volt, főleg amikor Adam megjegyezte, hogy jól néz ki. Akkor aztán végleg fülig pirult, és letörölhetetlen mosoly került az arcára. Annyira szerelmes volt a Sullivan fiúban, aki nála két évvel volt idősebb, és nagy játékosként volt hírhedt az iskolában. Lányok százai rajongtak érte, követték lépte, nyomát, de ő nem igazán foglalkozott komolyabban velük. Sose volt túl bunkó, de nem édes, kedves, jófiúként terjedt el a neve. Az emberek tudták, hogy vigyázni kell vele, hisz titokzatos és kiszámíthatatlan.

- Hé, nyugi már! – szólt rá Bellára, amikor a lány a nagy rohanás közben fel-felsikoltott. Addig rendben van, hogy félt a mennydörgéstől, de azért miért kell sikongatni? Ez-az, amit Adam sose lesz képes ép ésszel felfogni.  

- Esni fog! – jelentette be Bella, mintha a fiú még nem is tudott volna róla.

Az eső persze elkapta őket, éppen ezért a Sullivan házba menekültek be, mert az volt közelebb. Ott aztán Bella kapott száraz ruhát, ami bár Adamé volt, de jobb volt, mint a semmi.

- Hazaviszlek, miután elállt! – mosolygott a fiú a Sparks lányra, miközben belebújt egy száraz pólóba.

- Rendben van, köszi. – pirult el az akkor még szégyellős kislány, mire Adam csak elmosolyodott. Tetszett neki Bella piroskás arca, ami annyira különbözött a többiekétől. Az addigi barátnői mind határozottak voltak, akik tudták mit akarnak. Többször került már rá a sor, hogy Adamet leteperték, ami ellen ő ugyan nem ellenkezett, de szívesen cselekedett ő először. Amikor odalépett Bellához és határozottan megcsókolta, a lány engedte neki a folytatást. Tudta, hogy még szűz, éppen ezért óvta és vigyázott rá, figyelt rá. Az-az este mind a kettőjüknek a legszebb, és legemlékezetesebb szeretkezése marad.

Bella Sparks erre a napra gondolt, amikor a teraszán állt, és nézte az esőt. Az első tanítási nap nagyon lefárasztotta, ezért örült egy kicsit a csendnek, és hogy gondolkozhatott.

Nem félt már a mennydörgéstől, ezért is mosolygott azon az énjén annyira jókat, hisz annyira kislány volt még. A tenger csodálatos látvány volt, ahogy az eső ráhullott, záporként, minden részét érintette, az illatuk pedig keveredett. Szerette, ha meleg van, de ilyenkor, mintha a természet fellélegezne, kicsit újra feltöltődne.

- Bella? – hallotta hírtelen a mély hangot, ami az ő nevét mondta. Hírtelen fordult a hang forrása felé, és már meg is látta Adamet, aki teljes pompájában állt ott, előtte, a szobája ajtajában.

- Mit akarsz? – ment be Bella a szobájába, és megállva az íróasztala mellett, onnan nézte a fiút. Tisztes távolságot tartott, nem is gondolva Adamre, és hogy mennyire szívesen megölelné.

- Beszélhetnénk? – kérdezte a fiú gyengéden, egyet előre lépve.

- Nem.

- Helyesbítek akkor, beszélni akarok veled! – nyomta meg Adam az utolsó előtti szót.

- De én nem akarok veled.

- Nem igaz Bella, te duzzogsz?

- Menj innen.

- Beszélnünk kell, ez nem mehet így…

- Menj ki a szobámból. – mondta Bella már egyáltalán nem higgadtan, és Adamhez vágott egy díszpárnát. – Nem akarok veled beszélni. Nem akarlak látni. Nem akarom hallani a hangod. Nem akarok veled egy helyiségben lenni. – vágdosta a fiúhoz a párnáit. Az egész ágya tele volt minden féle párnával, és Adamet kezdte már nagyon idegesíteni, hisz nem igaz, hogy Bella Sparks párnát dobáll, azzal a céllal, hogy elmenjen, nem igaz, hogy ennyire nem változott semmit a négy év alatt.

- A rohadt életbe, fejezd már be! – követelte Adam higgadtan és odalépve Bellához, lefogta mind a két kezét. Először a csuklóján fogta, és úgy döntötte le az ágyra, feléje emelkedve. ezek után pedig a csukló fogás kéz összekulcsolássá alakult, és úgy folytatta. – Bell, sajnálom a múltkorit, hibát követtem el azzal, hogy egyáltalán megcsókoltalak.

- Engedj el, Adam, és menj innen! – erőszakoskodott Bella, de az arcán végig folyt egy kövér könnycsepp. Nem követte több, de az-az egy éppen elég volt.

- Joshsal legjobb haverok vagyunk, Daviddel osztálytársak, semmiképpen se bírjuk egymást elkerülni, el kell, hogy fogadd. – mondta szépen lassan, tagoltan Adam és várt. Csöndbe maradt, és várta az újabb dührohamot, amit Bella produkált, de nem történt semmi. A lány csak nézett rá, kifejezéstelen tekintettel.

- Igazat mondtál azzal kapcsolatban, hogy régebben szerettél? – kérdezett rá teljesen határozottan, farkasszemet nézve a szerelmével. Nem akart gyengének látszani, nem akart nevetségessé válni, ezért bevetette azt, amit a Sullivan fiútól tanult, a kifejezéstelen arcot, komoly hanggal.

- Talán. Te mire tippelsz? – engedte el Adam a lány kezét, és itt felállt.

- Egy rohadék vagy, Adam, egy szemétláda, aki nem foglalkozik senkivel, csak magával. – olvasott be neki Bella, teljesen vártatlanul, és lekevert neki egy pofont. A szemében tűz éget, hangjában kézzelfogható volt a düh, a szavai pedig a Sparks lányhoz képest túl kemények voltak.

- Sajnálom Bella. – nyögte a fiú, és sarkon fordulva távozott a lány szobájából. Bella végig nézte, ahogy becsukja maga mögött az ajtót, és így csuklottak össze a lábai, és kezdett zokogni. Egyszerűen annyira elege volt ebből a játszadozásból. „Talán.” Az idegeire ment ez-az átkozott szó, annyira utálta az ilyen kétes dolgokat. Ezért is bukott annyira ki, ezért is olvasott be Adamnek és pofozta fel. Sose tett még ilyet, sose pofozta még meg azt az embert, akit mindennél jobban szeret, de már elege volt belőle. Észre kell végre neki is vennie, hogy ő már nem ugyan az a lány, aki volt, vele nem lehet már csak úgy játszani, ha éppen kedve van hozzá. Nem, nem teheti…

De, ha tényleg így gondolja, akkor miért bánta meg azt a pofont, miért gondolta meg magát a felől, hogy jót tett e? Látta Adam meglepett arcát, amikor pofonvágta, és hallotta a hangját, ami a fiúhoz képest annyira gyenge volt. Látott mindent, és éppen ezért bánta meg. Ez nem igaz, mi lesz belőle?

Az eső már elállt, és bár az egész utca víztócsákkal volt tele, attól még David határozottan indult el. Fekete Nike sportcipője nem az átázásról volt híres, sötét farmerjának és szürke pólójának pedig már úgyis mindegy volt. Éppen hazafelé tartott, amikor elkapta ez-az ítéletidő, ezért hát bement egy kávézóba, hogy ne ászon el teljesen. Meg is bánta.

A kávézó a World utca sarkán állt, amolyan egyszerű kis betonépület, nagyszerű kávéval és nagy férőhellyel. A vendégek különböző bokszokban ülhetek, és beszélgethettek. A hangszóróból halk zene szólt, a pincérlányok rövidke szoknyában rohangáltak vendégről vendégre, üdvözölve az éppen odatévedőket. Davidet is köszöntötték, és egy üres bokszhoz vezették, ahol leülhetett, és várhatott egy pincérre, aki felvette a rendelését.

- Jó napot, mit hozhatok? – kérdezte Davidtől egy rövid szoknyás lány, kedves hanggal.

- Egy fahéjas cappuccinot! – mondta a fiú, de csak itt nézett fel, a lány arcára, és a felismerés tőrként hasított belé. Látta, ahogy a lány letagadhatatlanul meglepődik, és szinte rögtön fülig pirul. – Szia, Emma! – mosolyodott el David.

- Jó napot, Mr. ismeretlen! – vágott komoly arcot a lány és faképnél hagyva a vendéget, ment a pulthoz, ahol végül leadta a fiú rendelését.

David csak nézett utána, hitetlenkedve, mégis tudta, hogy igen, ez-az ő Emmája, akit ő ismer, és akiért annyira rajong. Ő az. De mit keres egy ilyen kávézóban, mint pincérnő? Még pár hete nem volt szüksége pénzre, jól eléldegélt az anyjával, és kész. Akkor most, hogy-hogy itt van? Csak nézte, ahogy a lány megtámaszkodik a pultnál, és nevetgél. Éppen az egyik munkatársával beszélgetett, de közbe csak úgy sugárzott belőle a báj, ugyan az a varázserő, amivel régebben Davidet is megkaphatta.

Egy öt perc múlva indult el Emma újra a fiú felé, kezében azzal az egyetlen fahéjas cappuccinoval.

- Parancsoljon. – tette le David elé. – Hozhatok még valamit?

- Nem érsz rá egy kicsit, pihenni? – tette hozzá, és bízott a helyeslő válaszba, de…

- Elnézést, de dolgozok, és többen is várnak rá, hogy felvegyem a rendelésüket.

- Én ezt nem így látom. – mosolyodott el a fiú. – Emma, kérlek!

- Mit akarsz? – ült le a lány Daviddel szembe.

- Csak szeretnék elnézést kérni a múltkoriért. – tért rögtön a lényegre a fiú.

- Nem érdekel.

- Mégis leültél ide, Emma, ne csináld ezt!

- David, te a kávézó vendégje vagy, akit tisztelnem kell, akár akarom, akár nem.

- Mikor végzel?

- Hétkor. – vágta rá gondolkozás nélkül a lány, hisz minden nap így végzett, és itt elkövette azt a végzetes hibát, hogy belenézett a Williams fiú mélykék szemében, és el is veszett benne. Mint oly régen, ugyan úgy, de nem követheti el újra ugyan azt a hibát. Éppen ezért nézett szét inkább a kávézóba, hogy nincs e valakinek szüksége rá, de nem volt. Míg egész nap szusszanni való ideje sincs, most, amikor pont, hogy kéne a munka, most nincs. A sorsa játszik vele, tagadhatatlanul.

- Utána ráérsz?

- Mit akarsz tőlem, David? – kérdezett rá remegő hanggal Emma, mire a fiú halványan elmosolyodott és válaszolt.

- Csak beszélgetni, és megmagyarázni mindent.  

- Oké, de nekem pontos legyél, hétre legyél itt. – és itt a lány határozottan felállt. – Hozom a számlád! – és már ott sem volt. Úgy viharzott végig az asztalok között, hogy éppen, hogy nem borított fel senkit se, de végül sikeresen bement az egyik ajtón, és kb. két percig vissza se tért. Utána egy számlával a kezében ment oda újra Davidhez, és tette le eléje. – Parancsolj! – és itt a fiú csak némán aláírt, és lerakta a pontos összeget a számlára. Tudta, ha borravalót ad, akkor Emma azon nyomban megsértődik, vagy legalább is pofon vágja, és arra nagyon nem volt aznap szüksége… - Köszönjük, hogy nálunk fogyasztott! – mosolygott rá Emma, és már ott se volt. David óvatosan végig nézte, ahogy a lány elviharzik, és végül megáll a barátnője mellett, és csak akkor állt fel ő is és távozott. Próbált nem foglalkozni az öregemberrel, aki a recepciós rész töltötte be a kávézóba, ügyelt arra, hogy nehogy ránézzen, mert a férfi őt nézte egész végig, és csak rázta a fejét, furcsa hang kíséretében. David inkább nem is akarta tudni, hogy mi rosszat tett, csupán fülig érő szájjal indult neki a hazafelé vezető útjának, most már esőtől mentesen, és közben csak egy valamire tudott gondolni: a hét órára, amikor végre újra találkozik Emmával, azzal az Emma Taylorral, aki oly régen annyira fontos volt neki.

12. rész VÉGE