10. rész: Barátság extrákkal

Tettek, hibák, cselekedetek, amelyek visszavonhatatlanok. Az embernek meg kell fontolnia a cselekedeteit, vagy olyan hibát követ el, ami lehet, hogy akár az egész életét befolyásolja, irányítja. Olyan mondatok, amelyek olykor-olykor túl súlyosak ahhoz, hogy az ember lánya elbírja.

- Egyszóval játszottál, igaz? – vízhangzott Adam fejében ez a mondat, amit Bella remegő hanggal kérdezett. Az egész akkora hiba volt, azóta már ezerszer megbánta. Hogy lehetett ekkora idióta, miért csinálta ezt? Brian miatt? Képtelenség. Akkor viszont a büszkesége miatt… Nem bírta elviselni, hogy még mindig annyira szereti Bellát, négy évvel később is, talán még jobban, mint azelőtt, ha ez lehetséges.

- Te szereted Bellát! – jelentette ki határozottan, és furcsa hanggal Netty, amikor a buli utáni este Adamnél kötött ki. A fiú késő délután hívta fel, hogy ráér-e, akkor még nem tudta, hogy miért kérdezi. Most pedig a fiú ágyában, a fiú mellkasán fekszik, teljesen meztelenül. 

Nyolc óra körül jött vissza a Sullivan házba, és Adam, számára még ismeretlen ábrázattal fogadta. A keze ökölben volt, a tekintete gyenge, az arcán pedig grimasz. Ahogy Netty közel ért hozzá, Adam rögtön rádőlt a vállára, és mintha leges legbelül, valahol mélyen… sírt volna.

Utána bevonultak a fiú szobájába kettesben, beszélgettek, Adam elmondott Nettynek mindent, és végül itt kötöttek ki, az ágyon, teljesen anyaszült meztelenül. Ez a lány volt az egyetlen a fiú eddigi életében, akinek megmerte mutatni a valódi énjét, az egyetlen egy olyan barátja, aki nem ítélte el, nem nevette ki, vagy nem nézett rá utána másabbul, mint addig. Netty volt az egyetlen, aki tudta, hogy a Sullivan fiúnak mire van szüksége, és azt meg is adta neki. Nem foglalkozott azzal, hogy ezzel szinte kihasználják, vagy hasonló, egyszerűen csak oldani akarta a fiú rosszkedvét.

- Oké, és ezt miből is állapítottad meg? – kérdezett rá gyenge mosollyal Adam a lányra nézve, a kijelentésére reagálva.

- Először is, már ismerlek Adam, látszik rajtad az ilyesmi. Még sose láttalak ilyennek. Másodszor pedig, minden jel arra utal. Gondolj csak bele. Azt mondtad, hogy nem akarod még egyszer olyannak látni, mint négy éve, de viszont nem bírod neki megmutatni az igazi éned. Ebből te mit vonsz le?

- Nem tudom, kurvára nem értek ehhez.

- Ezeket a gyűrűket tőle kaptad, igaz? – simított végig Netty Adam gyűrűin, mire a fiú csak némán bólintott. – Hihetetlenül szerencsés lány, és még csak nem is tudja!

- Nem baj, nem is kell neki megtudnia.

- Vele miért nem bírsz olyan lenni, mint velem? – kérdezett rá a lány arra, amin már Adam is nagyon sokat gondolkozott. Miért nem bír Bellával is úgy viselkedni, mint Nettyvel? Miért olyan nehéz neki megnyílni valaki számára? Félne? Félne attól, hogy Bella kineveti, csalódik benne és utána, később másabbul nézne rá? Lehet, de egy biztos, ezt nem fogja beismerni Nettynek.

- Csak veled vagyok ilyen, és nem tudom miért – vont végül vállat Adam, és végig nézte, ahogy a lány halványan elmosolyodik és megszólal:

- Ismerd be, hogy valójában belém vagy zúgva, nem Bellába. Már eddig is tudtam, tehát tök mindegy. – vigyorodott el Netty, és itt feltámaszkodva ráült a fiú combjaira, két lába közé véve Adamet. A Sullivan fiú csak nézett rá, és nevetve megrázta a fejét. Hihetetlen ez a lány, annyira nem normális, és mégis… le se bírná tagadni, hogy valójában csak poénkodik. Netty a sötét szőke, hosszú hajával ült ott, vigyorogva, kezeivel pedig a fiú férfiassága felett pár centivel támaszkodott. Formás testén egy deka felesleg se volt, de a bőre szinte vámpírszerűen volt hófehér. Hosszú lábak, formás mellek, lapos has és szép arc, minden férfi és nő álma. Ő az a lány, aki után még a nők is megfordulnak az utcán, nem hogy a férfiak.

- Mire készülsz, Nett? – kérdezte furcsa mosollyal Adam, amikor megérezte, hogy a lány keze egyre csak lentebb csúszik, szinte észrevétlenül, de mégis csúszott.

- Elfelejtetem veled Bellát! – és itt már hajolt is le, és megcsókolta Adamet, akinek persze ezek után már nem kellett több, hogy folytassa a dolgot. A ruhákkal nem kellett újra bajlódniuk, csupán apró csókok a test minden porcikáján, egymásba forrt tekintetek és végül érzéki szavak. Nem voltak egy pár, nem voltak szerelmesek, mégis, ezek a pillanatok valahogy sokkal jobbak voltak együtt, mint külön-külön, valaki mással. Nettynek talán ezért is nincsen senkije. Lassan három éve, hogy először lefeküdtek Adammel, egy fogadás miatt, de az óta minden srácban őt keresi. Azt a férfiasságot, a szenvedélyt, a tekintetet, a szavakat és a tetteket, de nem talál még egy ugyan ilyet, mint Adam Sullivan, és soha a büdös életbe nem is fog.

Brian aznap a munkába temetkezve észre se vette Bellától az SMS-t, pedig csak otthon gépelt, jegyzetelt és tervelt. Szépen, lassan, centiről centire eltervezte a cég fontos ügyeit, pontról, pontra, úgy, hogy semmi se maradjon ki, minden tökéletes legyen, úgy, ahogy annak lennie kell. Holnap fontos megbeszélése lesz, és ha nem csinálja ezeket meg most, akkor soha se. Már többször gondolt Bellára, akit lassan fel kéne hívnia, de semmi ideje. Esetleg egy kávéra, vagy teára tudna időt szorítani, de az meg nem elég, ha már a Sparks lánnyal lehet, akkor többet szeretne vele tölteni, nem csupán egy órát. Szeretné a karjaiban tartani, megcsókolni, beszélni vele és bizonygatni neki a szerelmét. Az iskola már neki is lassan elkezdődik, és sokkal elfoglaltabb lesz, de most még nem, most kéne kihasználni az időt, amit együtt tölthetnének.

Brian ezzel a gondolattal vette elő a telefonját, és látta meg az SMS-t, amit a lánytól kapott: „Nem mertelek hívni, nehogy megbeszélésen legyél, de beszélnünk kell. Majd hívj, fontos!” – ez lassan már egy napja érkezett, de ő valahogy nem vette észre, mint ahogy azt se, hogy keresték mások is a mobilján. Ez mellett az SMS mellett még volt nyolc nem fogadott hívása, de azokkal abban a pillanatban, amikor elolvasta Bella üzenetét, nem foglalkozott. Inkább csak tárcsázott, és már hívta is a barátnőjét:

- Igen, itt Bella! – szólt bele a lány.

- Szia, Brian vagyok. Bocsi, hogy csak most hívlak, de most vettem észre az SMS-ed.

- Semmi gond. – és itt Bella egy pillanatra elgondolkozott. Ha most kimondja, akkor nem vonhatja vissza, nem mondhatja azt, hogy csak viccelt. Biztos akarja ő azt? Igen, biztos. – Valamikor a közel jövőben ráérsz?

- Persze, akár most is. Egy óra múlva a Beautily-ban? – ez egy Sparkstones-i híres kávézó, Belláék kedvenc, közös helye.

- Jó lesz. Akkor ott.

- Oké, szia.

- Szia. – köszönt el a Sparks lány, és már ki is nyomta. A szobájában ült, egy egyszerű rövidnadrágban és pólóban, bámulva maga elé. Egyszerűen retteg a találkozótól. Nem attól fél, hogy Brian majd csúnyán viselkedik, hanem éppen ellenkezőleg. Túl kedves lesz, és ő mégis meg fogja őt bántani, mert becsapta, átverte, megcsalta. Hogy lesz képes egyáltalán a fiú szemébe nézni?

Kb. egy óra múlva Bella belépett a Beautily kávézó ajtaján, és már meg is látta Briant, aki az egyik ablak melletti asztalnál üldögélt. A kávézó egy meghitt, csendes kis hely volt. Az emberek általában egymaguk jönnek ide, vagy csak párban, de egyszerre, csapatostul betömörülni az embereket nem sűrűn látni. A rádióból halk zene szólt a hangulat kedvéért, a levegőben pedig füstölők kellemesek illata szállt. Brian sűrűn van itt, egymaga, a laptopja társaságában. Csak leül egy ablak melletti, sarki asztalhoz, és már dolgozik is. Néha felnéz, kibámul az ablakon és már folytatja is. Szerette ezt a helyet, már évek óta idejárt pihenni.

- Szia, Brian! – ért oda az asztalához Bella, és leült vele szembe. Az öltözéke nem utalt több órás készülődésre, hisz egy egyszerű farmerben és egy pólóban volt, de Briannek így is tetszett a barátnője.

- Szia. Hogy vagy?

- Minden oké, csak sokat gondolkoztam a napokban.

- Sajnálom, hogy nem kerestelek. – vonta le a következtetést a Sullivan fiú. – Hidd el, nagyon sokat gondoltam rád, de sose volt időm.

- Oké, semmi gond, megértem.

- Miről szerettél volna beszélni, Bella? – kérdezett rá konkréttan Brian, enyhe aggódással a hangjában. Sose erőltette magát azzal, hogy elrejtse az érzéseit, nem érte meg. Inkább csak kibámult az ablakon, míg várta Bella válaszát.

- Szakítanunk kell. – nyögte ki bevezető nélkül a fiatal lány, mire a fiú rögtön ránézett, meglepődve.

- Miért?

- Hibát követtem el, és te sokkal jobbat érdemelsz nálam, ezerrel jobbat!

- Marhaság.

- Marhaság, vagy nem, Brian, kérlek, tartsd tiszteletben a kérésem!

- Miért?

- Lefeküdtem valakivel…

- Oké, na, ez meglepett. – jegyezte meg Brian, hisz számára tényleg Bella volt a hűség példaképe.

- Sajnálom, hidd el, nagyon sajnálom.

- Akarjam tudni, hogy kivel? – erre a kérdésre pedig Bella csak némán megrázta a fejét. Nem akart vitát a két testvér között, ezért inkább nem is gondolt rá, hogy mi lenne, ha kiderülne a dolog. Úgy se fog. Adam nem fogja elmondani neki, mások pedig nem is tudják. – Oké, akkor maradjunk ismerősök. Rendben lesz így?

- Sajnálom, Brian.

- Én is. – és itt a fiú felállt az asztaltól. – Vigyázz magadra! – és már ott se volt. Szépen lassan, nyugodtan sétált ki a kávézó fa ajtaján, kilépve örökre Bella életéből. A lány pedig csak ült ott, egyhelyben, bámulva maga elé. Nem sírt, de nem múlott sokon, hogy mégis megtegye. Látta a Sullivan fiú tekintetében az elkeseredettséget, és ez annyira fájt neki. Meg kellett tennie, nem nézhette hülyének a srácot, nem tehette. De most, hogy túl van rajta, hogy Brian Sullivan végleg kilépett az életéből, egyszerűen magányossá vált. Az ami eddig olyan boldoggá tette a Sparkstones-i életét, most tönkrement, az egésznek vége.

- Szia! Hozhatok valamit? – hallotta hírtelen a közelről jövő, kedves, férfihangot. Óvatosan felnézett, és összenézett a jóképű pincér sráccal, aki nem lehetett több húsznál.  

- Valami erős koktélt megköszönnék. – mosolyodott el a lány, de még az idegen is látta rajta, hogy ez csak a látszat.

- Máris hozom! – és már ott se volt. Bella ezek után csak kibámult az ablakon, és figyelte az embereket. Késő délután volt már, ezért az emberek mostanában indultak hazafelé a munkából. Párok, akik kézen fogva tartanak egy helyhez, ahol kettesben lehetnek, srácok, akik nézik a lányokat, idősebb párok, akik egy kis kikapcsolódás kedvéért sétálgatnak és egyedüli polgárok, akik csak sietnek a céljuk felé. Rocker, őszülő, mosolygó, komoly egyaránt van közöttük, mégse számít senki se különcnek.

- Tessék. – ért vissza a pincér srác, és letett Bella elé egy koktélt, utána pedig rámosolygott a lányra és ment útjára. Az a fajta aranyos srác lehetett, aki kedvességével, mosolyával és a tekintetével leveszi a nőket a lábukról, és ő ezt tudja is magáról. Az a fajta, akiket Bella már kislány kora óta ficsúroknak nevez. Sose értette, hogy miért pont ezt a nevet adta nekik, de ez nála egy gúnynévnek számított. Ez a srác is kedves volt, meg minden, de túl szépfiú, túlságosan erőlködik azon, hogy tetsszen a nőknek.

Bella Sparks ezek után kifizette a koktélját, és haza indult. Sétálva ment, nem szállt tömegközlekedési eszközre, csak sétált és kész. Így is elég hamar hazaért, ahol a nyüzsgős családjára talált. Jennet a konyhában főzte a vacsorát, Michael, az apja éppen a híreket nézte, Josh terített meg felé, David pedig csak állt, nekitámaszkodva az ajtófélfának és követte az eseményeket.

- Sziasztok! – köszönt nekik, mire mindannyian reagáltak is rá valamilyen módon. Valaki intett, valaki köszönt, valaki pedig csak bólintva elmosolyodott. – Segítek! – ment oda Jennethez és tette, amit tennie kell. Az épp sülő burgonyát megkavargatta, a levest levette kislángra, hogy ki ne fusson, míg Jennet a tepsit kivette a sütőből.

- Kész a vacsora! – jelentette ki, és lerakta a levest az asztalra. Az ötfős családocska leült az asztalhoz, és már beszélgettek is, miközben mindenki neki állt enni.

- Bella, gondolkoztál már, hogy hová járjál szeptembertől iskolába? – kérdezte Mike a lányától.

- Nem, igazából még nem. Miért?

- Josh a város legjobb magániskolájába jár, és arra gondoltam, hogy te is járhatnál oda. Úgy hallottam édesanyádtól, hogy jó tanuló vagy, tehát akadálya nem lenne.

- Oké, rendben van, nekem teljesen mindegy.

- Akkor holnap felhívom az igazgatót!

- Köszi.

- Te pedig majd remélem, ügyelsz rá! – nézett Michael Joshra mosolyogva.

- Persze. – bólintott unottan a kisebbik tesó, mire Jennet nevetve vállon ütötte.

- Josh, kérlek, legalább egy kicsivel több lelkesedést!

- Igenis, uram. Megtiszteltetés lenne. – tisztelgett széles vigyorral Joshua, és folytatta a vacsorát. Bella csak némán körbenézett az asztalnál. Jennet nevetett Joshon, az apja azon, ahogy a szerelme nevet, David pedig csak csöndesen mosolygott rajtuk. Az egész egy összetartó család volt, aminek Bella a része lehetett, végre, életében először egy összetartó, erős, szerető család tagja lehet. Igazán szerencsésnek érezheti magát.

10. rész VÉGE