6. rész: A valóság

A család egy olyan pont az ember életében, ami mindig ott lesz. Lehet, hogy titkon, de minden embernek van családja. Lehet, hogy nem vérrokon, de a családjaként tekint az emberre. Elképzelhető, hogy néha bosszúságot okoz, az is lehet, hogy boldogságot vagy szomorúságot, de akármi baj történik, hogyha egyedül érzi magát az ember, akkor tudhatja, a családja ott áll mögötte, és segíti az útját.

Bella már lassan egy hete Sparkstones városában élt, a Williams házban, egy szerető és igaz családban. Öt fő egy háztartásban, de mind teljesen különböző emberek. Jennet, az „édesanya” az a fajta szerető és folyton pörgő asszony; az „apa” elfoglalt, mégis törődő családfő, akivel bármit meglehet beszélni; Joshua a fiatalabbik testvér, aki nagyon ért ahhoz, hogy-hogy bírja kihozni a sodrából a nevelőapját; David pedig az idősebbik tesó, aki sokkal érettebb és titokzatosabb, mint az öccse. Négy teljesen különböző személyiség, és talán ennek is köszönhető a család harmóniája és békéje. Bella Sparks ebbe a családi idillbe toppant bele, amikor az apjához költözött, maga mögött hagyva mindent, amibe eddig hitt, és ami eddig boldoggá tette. Mégse bánta meg, mivel olyan emberekkel találkozhatott Sparkstones-ban, akiket igazán szerethet. A kb. 7 nap alatt egy napig nem unatkozott, mivel mindig volt valami. Találkozott Adammel, a régi szerelmével és Briannel, a komoly üzletemberrel, aki elkezdte máris meghódítani a lány szívét.

- Hogy aludtál? – kérdezte Brian a fiatal lányt, aki éppen akkor nyüsszentett fel. A férfi már egy jó ideje ébren volt, ezért hát ölében a laptopjával dolgozott, míg Bella fel nem ébredt. A mai napra elérkeztek ahhoz a pillanathoz, hogy első közös együtt alvás.

- Jól. – mosolyodott el álmos tekintettel Bella. – Mit csinálsz? – csúszott közelebb a barátjához, és vállára helyezve a fejét ránézett a monitorra.

- Munka.

- Mióta vagy már fent?

- Egy ideje, nem olyan régen. – mosolyodott el Brian, de már le is csukta a laptopot, és lerakta az éjjeli szekrényére, utána pedig megcsókolta Bellát, akit csupán a takaró fedett. A textil alatt meztelen teste volt, amit Brian annyira szeretett. A Sparks lány irányában még nem igazán érzett szerelmet, kedvelte, de szerelmes még nem volt.

Bella is hasonló érzéseket táplált a fiú iránt, és éppen ezért gondolkozott sokat a Sullivan fiún, hisz ő mindig túl hamar lesz szerelmes, de Brianbe mégse.

Egy csókból két csók lett, két csókból pedig sokkal, de sokkal több, míg végül kikerült közülük a takaró és a két test összefonódott. Az ember azt gondolná, hogy szerelmesek, ha látná ilyenkor őket. Mind a ketten oda figyelnek a másikra, végig egymás szemébe néznek, simogatják egymást, és egyszóval boldoggá teszik egymást. De a legmélyén, valahol legbelül mégse stimmel valami köztük, pedig rokon lelkek, mindig tudnak valamiről beszélgetni, jót nevetnek együtt, tudnak komoly témáról is beszélni, de mégse mondhatja rájuk az ember, hogy tökéletes, álom pár, sőt, ők se érzik úgy.

- Faszom! – nyögött fel Brian, amikor megszólalt a telefonja a párnája alatt. Abban a pillanatban szívesen hagyta volna a fenébe, hagy csörögjön, de a munkájának köszönhetően nem tehette meg. Elnézést kérően nézett Bellára, adott a homlokára egy csókot, és egy nagy sóhajtást követően felvette a mobilját. – Igen, Itt Brian Sullivan!

- Szia, Drágám. Itt anyu. Küldhetek neked ennivalót?

- Persze, megköszönném.

- Rendben van, akkor elküldöm Adammel. Egy fél óra és ott van.

- Oké, köszi.

- Vigyázz magadra, szeretlek.

- Én is téged. – és már le is tették, ezért hát Brian Bella felé fordult.

- Az öcsém hoz kaját, kb. egy fél óra múlva.

- Ajaj, el kéne bújnom? – vigyorodott el Bella.

- Miért is kéne?

- Hát, mégis csak az öcséd. Gondolom, nem igazán szeretnéd, hogy holmi kis nőcskével lásson.

- Te nem vagy holmi kis nőcske, dilinyós. – vigyorodott el a férfi és egy csók erejéig oda hajolt barátnőjéhez.

- Öltözzünk fel, mert nem lenne jó első találkozónak, ha így meglátna! – és már el is kezdtek felöltözni, utána pedig már mehetett is Brian ajtót nyitni, mert csengettek.

- Hello, itt a pizza futár! – mosolyogta Adam jó kedvűen, amikor meglátta a bátyját.

- Szia! Gyere, szeretnék neked bemutatni valakit! – tessékelte be.

- Csaj? – kérdezett rá felvont szemöldökkel Adam, de már meg is látta Adamet, aki épp akkor lépett ki a hálószobából. Brian tudta, hogy ismerik egymást, de tudomása szerint semmi közük nem volt egymáshoz. Akkor mégis miért néznek így egymásra? Bella határozottan, letagadhatatlanul meg volt lepődve, fel is sóhajtott, Adam pedig a tőle elvárható viselkedéssel reagált. Csak állt a bátyja mellett, és az átlagosnál egy kicsit tágabb szemmel nézett Bellára. Még ő is meglepetnek látszott, de mégis, egy kis idő múlva a szája sarkában felismerhető volt egy halvány mosoly.

- Te meg…? – nyögte végül ki Bella.

- Bella, ő itt Adam, az öcsém. Úgy tudom, hogy már ismeritek egymást. – mondta Brian, és itt Bella csak némán bólintott. Ahogy a két srác egymás mellett állt, a lány rögtön felfogta, hogy Brian és közte mi nem stimmel. Adam volt számára régebben az első látásra szerelem, és talán pont ezért nem bír bele szeretni Brianbe, akármennyire is jól járna vele. A két fiú teljesen különböző…

- Szia, Bella. – mosolygott rá Adam, és a bátyja felé fordult. – Itt van, amit anya küldött, előre szólok, úgy egyétek, hogy az utolsókat hoztam el, tíz ujjas ebéd. – Adam kifejezése, ami más szájából furcsán hangzana, de a fiúéból egész jó, ami csupán csak annyit jelent, hogy nagyon finom az ebéd, annyira, hogy tíz ujjad lenyalod utána.

- Oké, köszi.

- Nincs mit, de szerintem én megyek is. Sziasztok.

- Várj, Adam! – szólt gyorsan utána Bella, és Brian felé fordult. – Én is megyek, hagylak dolgozni. Majd beszélünk. Szia. – és itt még nyomott egy csókot a barátja szájára és ment Adam után. Brian köpni, nyelni nem tudott, hisz túl gyorsan történtek számára a dolgok. Egyik pillanatról a másikra azon kapta magát, hogy egyedül maradt egy lasagne és a laptopja társaságában.

- Haza vigyelek? – kérdezte Adam Bellától, amikor beszálltak a liftbe.

- Nem szükséges.

- És ha ragaszkodok hozzá? – vigyorodott el a fiú, miközben szemöldöke a magasba szökött.

- Akkor talán. – mosolyodott el Bella is.

- Egyébként szerintem teljes mértékben kvittek vagyunk most már. Múltkor én leptelek meg, hogy ott voltam a parton, most meg te, hogy itt voltál a bátyámnál.

- Együtt vagyunk Briannel.

- Ezt gondoltam, hisz te sose voltál az-az olcsó kategória.

- Honnan tudod, hogy nem változtam meg?

- Egyszerűen csak tudom. – vonta meg a vállát Adam, vicces grimasszal az arcán.

- Oké, nyertél. – nevetett fel Bella, a szócsatára célozva, mire Adam is szélesen elmosolyodott.

Úristen, az a hiányérzet, ami eddig mind a kettő fiatalban volt, most elő jött, és újra minden rendben lett köztük, bár a szakítás tüskéi, az átsírt éjszakák és a mérgelődések örökre közöttük maradnak, amik miatt már semmi sem olyan, mint régen, teljesen biztos nem.

- Előre szólok, motorral vagyok. – jegyezte meg Adam, amikor kiértek a parkolóba és végül meg is álltak a fiú Kawasakija mellett. Az a fajta drága darab volt, fekete színben.

- Erre rá se bírok ülni, vagy ha mégis sikerül, akkor meg kitöröm a nyakam. – mondta Bella, mire Adam hitetlenkedve rámosolygott.

- Majd vigyázok rád! – és tényleg, egy négy perc múlva már gurultak is a kétkerekűvel. Bella erősen kapaszkodott a fiú derekába, átkarolva az egészet, és a hasánál kulcsolta össze a két kezét. Fejét ráhajtotta Adam hátára, úgy kapaszkodott, és bár nagyon félt, attól még tetszett neki a dolog, úgy érezte, hogy hozzá bírna szokni.

Érezte kezével a fiú izmos hasát, és szinte hallotta a szívverését a hátán keresztül. Az egész olyan volt, mint régen. Ahogy hozzábújt, és szinte érezte a teste melegét, és ahogy Adam csak egy jó nagyot nyelt. Gondolni se akart arra, hogy Bella keze mihez is van közel, és az mire is emlékezteti őt?! Inkább csak gyorsított és végig száguldott a város egy részén.

- Köszi, a fuvart! – köszönte meg Bella, amikor megérkeztek a házukhoz, és leálltak.

- Nincs mit.

- Ömm. Szerintem majd még biztosan beszélünk! – túrt bele a lány a saját hajába zavarában. – Szia. – búcsúzott el, és már ment is volna, de Adam utána szólt:

- Bell!

- Igen? – fordult vissza hozzá a lány kíváncsian.

- Jó, hogy itt vagy! – mosolyodott el halványan Adam, mire Bella is elpirulva elmosolyodott.

- Köszönöm, Adam!

- Viszlát! – búcsúzott el a fiú is, mire Bella csak intett és már ment is be a házba. A gondolatai teljesen össze voltak zavarodva, de mégis jó kedvű volt. Adamtől sose hallotta a szerelmesek nyolc betűjét, és talán pont ezért örült ennyire ennek is: „Jó, hogy itt vagy!” Ahogy a fiú mondta… A kék szemei ragyogtak, és most az egyszer, talán először és utoljára nem rejtette el az érzéseit. Látszott rajta, hogy komolyan gondolja, nem csak szórakozik Bellával, mégse gondolhatta, hogy a lánynak ezzel mekkora örömet okoz.

Délelőtt tíz körül járhatott már, amikor Bella belépett a Williams házba. Itt sosincs csend, pont ezért lepődött meg a lány, amikor tisztán hallotta a lélegzetét is. Ha más nem, de Jennet az mindig dalolászik otthon, csak akkor nem. Az asztalon volt egy cetli, a nő helyes betűivel:

„Elmentem bevásárolni, mindjárt jövök. Addig is vigyázz magadra! Jennet” - ennyi, se több, se kevesebb. Röviden és tömören. Bella itt úgy döntött, hogy akkor felmegy a szobájába, és elfoglalja magát.

Belépett a szobája, ami már az első naptól kezdve minden alkalommal elvarázsolja. Ahogy befúj a szép az erkély ajtón, és a függöny felszáll, ahogy a sós illat beáramlik a szobába, és ahogy a nap sugarai besütnek, egyszerűen varázslatos.

Mégis Bella akármennyire is boldog volt, akármennyire is elégedett volt a mostani életével, a falnak dőlt, lecsúszott és lerogyva a földre zokogni kezdett. Hírtelen fogta el az érzés és kerítette uralmába. Akármennyire is örült a sorsának, mégis kikészült, és ő ezt egészen idáig észre se vette. Már idejét se tudja annak, hogy mikor sírt ennyire utoljára, talán akkor, amikor Adam azt mondta neki, hogy nem szereti, talán amikor a színe darabokra tört. Most pedig egyszerűen csak nem bírta mihez kötni, hisz minden rendben van az életével, semmi panasza nincs, és mégis a földön összerogyva, felhúzott lábakkal sír. Túl szép az élete ahhoz, hogy igaz legyen, pedig ez a valóság, a kézzel fogható élete Bella Sparksnak, aki most újra, sok idő után újra összetört.

A könnyei szünet nélkül folytak le az arcán, egyik követte a másikat, míg végül el nem érte Bellát a felismerés, a tény felismerése.

- Hallottam, hogy hazaértél. – lépett be egy koppanást követően David a szobába, de már meg is látta a földön ülő lányt. Az arcát nem láthatta, de a testtartásából lehetett látni, hogy mi is történik itt. Ahogy a felhúzott lábait átölelve, arcát a térdeire hajtja, és úgy rázkódik a teste. – Történt valami? – kérdezte David gyengédebben, és oda menve Bellához, leguggolt hozzá.

- Semmi. Mi történt volna? – nézett fel rá a lány mosolyogva, és egy gyors mozdulattal letörölte arcáról a könnyeit. Nagyon erősnek kellett lennie ehhez a mosolyhoz, de neki sikerült, bár az arcáról nem tudta elrejteni az elkeseredettséget, amit belülről sugárzott, azt nem bírta csak úgy letörölni egy egyszerű mozdulattal.

- Bella! – szólt rá David, furcsa arckifejezéssel, amit a lány nem igazán bírt mire vélni. – Történt valami? – ismételte el még egyszer a kérdését.

- Nem, semmi se történt, csak egy idióta vagyok. – és ahogy Bella ezt kimondta arcán újra végig folyt egy kövér könnycsepp és azt követték a többiek. Erős arcvonásai ellágyultak, és feltérdelve megölelte Davidet. A fiú egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát, mivel erre nem számított, de végül megerősítette a lábait és úgy maradt, guggolva, a lánnyal együtt. Bella a két lába között térdelt, és úgy ölelte, arcát a fiú felsőjébe fúrva. Nem mondott semelyikük semmit, mert tudták, semmi helye ilyenkor a szónak, nincs értelme. Hisz mit bírnának mondani? Bella nem bírná elmondani a sírása okát, mert ez olyan, amit először önmagában kell lerendeznie. Miért van ő tulajdonképpen Briannel, és miért nem akarja ennyire megbeszélni a dolgokat Adammel? Fél, hogy újra elkezdődik minden elölről és ugyan úgy is ér véget? Vagy miért nem akarja, miért nem bír dűlőre jutni?

David sose volt az-az ölelkezős fajta, sőt, mindig próbálta elkerülni az ilyen, ehhez hasonló pillanatokat. Mégis amikor belépett a szobába és meglátta, hogy Bella sír, eszébe se jutott, hogy sarkon fordult és magára hagyja, pedig csinált már olyat, és nem bánta meg. Most mégis ott volt, és csak némán guggolt, hagyva a jövendőbeli húgát, had sírjon nyugodtan.

Ő legalább most nem arra gondol, hogy kihasználja az alkalmat és most meghúzza az elkeseredett lányt, pedig lehet, hogy lenne is rá némi esély, a nőknél ki tudja. Josh már rég megcsókolta volna, de David jól tudta, és egy pillanatig se feledkezett el róla, hogy az anyja és Michael akármikor összeházasodhatnak, és akkor ők mostoha tesók lesznek. Gondolni se mert arra, hogy milyen hangulat lenne utána közöttük a jövőre tekintően.

David érezte, hogy a lába egyre csak gyengül, ahogy Bella zokogása is csillapodik, végül pedig egyszer csak feladta és elengedve magát leült a szőnyegre. Bella nagyon megijedt ezért hát ő is esett utána, rá a fiúra.

- Úristen! – nevetett fel gyengéden a lány és feltámaszkodva egyenesen szembe nézett a fiúval. Az arca már majdnem száraz volt, de a szemén tisztán lehetett látni, hogy még egy fél perce zokogott. – Bocs, ez az én hibám! – nézett elnézést kérően Bella, és felállt, mire már David se bírta tovább, kitört belőle a nevetés.

- Úgy néz ki gyengék a lábaim!

- Köszönöm, David! – nyújtotta felé a segítő kezet Bella, mosolyogva, bár még látszott rajta a gyengédség, de ez már csak a múlt jele volt.

- Mit is? – fogta meg a fiú, és felállt.

- Azt, hogy itt voltál. – és erre az egyszerű, amolyan Bellás válaszra David csak elmosolyodott és kacsintott.

- Szard le, akármi is a baj. Majd megoldódik.

- Remélem, megpróbálok hinni neked!

6. rész VÉGE