5. rész: boldogság

„Az ember pórból lett, és porrá lesz… Ez az a mondat, amiről az átlagembernek a halál jut az eszébe. Egyes források szerint a Teremtő pórból teremtette az első emberpárt, Ádámot és Évát, és több száz, ezer év múlva az Alkimisták is ezt az anyagot használták különböző teremtmények teremtéséhez. Furcsán hangzik, hisz a por az-az, amire valaki allergiás, amit a levegő állandóan fúj, ami a földön és szinte mindenhol megtalálható, akkor miért pont ez az anyag alkotná az embereket?”  Brian furcsa ábrázattal olvasta ezt a hosszú és idétlen szöveget. Ki lehet ennyire sérült, hogy képes ilyet kitalálni, képes ilyet leírni? Nem mintha nem hinne ebben az egészben, csak egyszerűen ennek a szövegnek így mi az értelme? Semmi, az abszolút nulla.

Brian a lakása nappalijában ült, laptopjával az ölébe és dolgozott. A lakása amolyan agglegénylakás volt. Modern bútorok, Plazma TV, bőr kanapé, lég kondi, francia ágy és minden egyéb, drága holmi. Reggel hét óra volt még csak, de Briannek fel kellett kelnie, mert bár az irodába nem kellett aznap bemennie, de munka attól még volt. Az e-mailje csordultig volt az olvasatlan levelekkel, amikre egyenként válaszolgatnia kellett. Az emberek különféle problémákkal fordultak feléje, különböző stílusban. A férfi még mindig nagyon fáradt volt, mert az éjjel hajnal kettőkor ért haza, és még akkor se feküdt le rögtön. Most meg ilyen fárasztó szövegekkel fárasztják az agyát.

Az órák szép lassan elkezdtek telni, Brian egyik mailt a másik után írta, míg végül áttért a tegnapi megbeszélés előtti munkájához. Egyszerű hirdetéseket kell olvasgatnia, és eldönteni, hogy melyik érdemel valamit.

- Jó reggelt! – hallotta hírtelen az öccse hangját, aki a vendégszobából lépett ki, kócosan.

- Neked is, Adam! – Adam Sullivan, igen. A két fiú nem vérszerinti rokon, de mostohák. Brian külön él a Sullivan családtól, a kapcsolatot pedig legjobban az öccsével tartja, aki valami oknál fogva szinte minden héten legalább egyszer kiköt nála. – Igazán szólhattál volna, hogy ide jössz éjszakára!

- Próbáltam telefonálni, de nem vetted fel!

- Mikor próbálkoztál?

- Éjfél környékén. Azt hittem, hogy alszol már, de még itthon se voltál. – túrt bele Adam álmosan a hajába. – Mégis hol jártál?

- Megbeszélésem volt.

- Éjszaka? – vonta fel Adam hitetlenkedve a szemöldökét, és neki dőlt az ajtófélfának. Karjait összefonta a mellkasánál, tekintete pedig egyre csak éberebb lett.

- Sétáltam egy keveset, de egyébként ezért lakok egyedül, hogy ne kelljen senkinek se elszámolnom! Te mit csináltál már megint, hogy nem otthon aludtál?

- Mindegy, nem lényeg. Csináljak valami reggelit? – terelte el a témát a fiú, és elindult a konyha felé.

- Én már ettem, ott van az asztalon a tiéd! Rakd be a mikroba, ha akarod! – és igen, amikor Adam bement a konyhába, már meg is látta az asztalon a reggelijét, egy tányérnyi omlettet, a bátyja extra dolgaival. Berakta a mikroba, és utána a tányérral a kezében visszament a nappaliba.

- Kösz! – bólintott Brian felé, és leült mellé a kanapéra. A két testvér teljesen más családból származik, se az anyjuk, se az apjuk nem közös, és ez látszik is rajtuk. Míg Brian a felnőttesség, elegancia és titokzatosság példaképe, Adam addig a sunyiságé, sportosságé és a hidegségé. Mind a ketten jól néznek ki, de más-más értelemben. Míg Brian a komoly kapcsolatok hívője, addig Adamnek Bella óta nem volt egy hétnél hosszabb kapcsolata. – Egyébként mi a helyzet?

- Semmi, dolgozok szinte éjjel, nappal.

- Csajok?

- Mellőzük a témát! – nézett Brian felváltva az öccsére és a laptopjára. – Mikor kezdődik a főiskola?

- Majd elsején, még van egy fél hónap, majdnem.

- Ilyenkor szívesen lennék a helyedben!

- Meg nem csak ilyenkor, igaz? – vigyorodott el Adam, mire Brian csak felnevetett.

- Ismersz olyan nevű lányt, hogy Bella? – kérdezte teljesen tárgyilagosan, de meglepte, hogy az öccse egy ideig csak bámult rá, végül pedig…

- Ismerek, még régről!

- A régi városodból?

- Ja.

- Hallgatom! – tette le az asztalra Brian a laptopját és mind a két szemével Adamre koncentrált. Látszott a fiún, hogy van némi köze Bellához.

Bella Sparks remegő kézzel kezdett készülődni fél hétkor a vacsorára. Elment tusolni, utána felvette a legújabb ruháját, amit csak úgy vett, még nem is volt rajta. Egy rövid és passzos sötétkék ruha, ami kiemeli az adottságait. A haját beszárította, és hagyta kiengedve, utána pedig már csak a smink hiányzott, amit macskásan megoldott. A magas sarkúja az a kényelmes fajta volt, ami túl ritka, de neki mégis sikerült beszereznie egyet. Kb. 10 centis sarokkal, a ruhához passzolt. A keze remegett, pedig nem szokott. Egyszerűen nem tudta mire vélni a dolgot, hisz semmi extra nincs ma, vagy mégis? Lehet, hogy a férfi érettsége és kora zavarta meg a kezét, hisz még sose volt ennyivel öregebb pasival sehol. Nem tudja, hogy náluk mi működik máshogy, mint a fiatalabbaknál, nem tudja, hogy mennyit engedett, és végül ezért is döntött úgy, hogy rábízza a sorsra a dolgot és kész.

Brian kocsija kereken nyolckor állt meg a ház előtt. Egy fekete, vadonatúj Volvo volt az, ami majdnem olyan jól nézett ki, mint a tulajdonosa. Látta az ablakból, ahogy a fiú felsóhajt, de nem dudál. Ezért hát nem várt tovább, inkább kiment, és mosolygott a férfi meglepődött tekintetén.

- Szia! – ült be az anyósülésre és szélesen Brianre mosolygott.

- Szia! Jól nézel ki!

- Köszi, te se panaszkodhatsz! – és mi közbe beszéltek, már mentek is. A férfi egy fekete Armani öltönyben volt, ami hasonló volt, mint az előző estén viselt, nyakkendőnek pedig egy egyszerű kék nyakkendő volt, fekete vonalakkal.

- Remélem éhes vagy!

- Persze. – mosolyodott el Bella, amit a fiú is viszonzott neki.

- Mesélsz magadról valamit?

- Mire vagy kíváncsi?

- Életcélod, álmaid, élettörténeted. – vigyorodott el halványan Brian, mire Bella halkan felnevetett. A partnere jóképű volt, és normális, szerencsésnek érezte magát.

- Tehát… kb. 3 napja költöztem a városba, az apámhoz, és régebben modellkedtem!

- Most már nem?

- Dehogy is, már nem élveztem annyira, ezért inkább abba hagytam. – vonta meg a vállát. – Kiskorom óta jogász akarok lenni, és nagyon bízok benne, hogy össze is jön. Most leszek végzős, tehát jön az érettségi. Kb. ennyit bírok mondani. Most te jössz!

- Egy cég igazgatója vagyok, de erről már tudsz. Kiskoromban autóversenyző akartam lenni, utána focista, de érettségire az orvos mellett döntöttem. Sikeresen felvettem elsőre, az egyetemre, de ott hagytam harmadévesen, mert át kellett vennem a céget!

- Kellett? – vonta fel Bella a szemöldökét.

- Hát, hogy úgy mondjam, apám eléggé akaratos ember, magyarán amit ú eldönt, akkor az úgy lesz. Amikor azt mondta, hogy rám hagyja a cégét, akkor nem bírtam mit tenni.

- Sajnálom.

- Nem kell, ma már hozzá szoktam a munkához, 25 éves fejjel belenőttem.

- Feleség, jegyes vagy barátnő van?

- Szerinted, ha lenne, akkor most itt lennék?! – vonta fel mosolyogva Brian a szemöldökét.

- Jól van, ez tényleg hülye kérdés volt! – nevetett fel Bella, és itt megérkeztek az étterembe.

Egy luxus, öt csillagos étterem parkolójában álltak le, és oda is mentek be. Az egész épület különféle fényekben pompázott, a termekben elegáns pincérek rohangáltak, és mindenféle ínyencséget vittek magukkal. Brian megmondta az asztalosnak a nevét és már adták is nekik az asztalt. Egy üvegpezsgőt kaptam, míg nem döntöttek a rendelés felől. Áttanulmányoztál az étlapot, megbeszélték és végül döntöttek. Míg vártak az ételekre kellemesen beszélgettek, nevettek és hasonlók. Szerencsések voltak egymással, mivel hasonló volt az érdeklődési körül, és mind a ketten kellemesen csalódtak a másikban. Briannek tetszett a lány érettsége és szexissége, Bellának pedig a fiú normálissága, udvariassága és kedvessége.

Lassan ettek, mert közbe jót beszélgettek, de végül, tizenegy környékén mégis elindultak, hisz túl sokat töltöttek az étteremben. A kocsi mellett álltak meg, még az étterem parkolójában. Bella már ment volna az autó túl oldalára, de Brian megfogta neki a kezét és magához vonva megcsókolta. Abba a csókba a lány egész teste beleremegett. Az a melegség, amit a fiú csókja árasztott magából, és az azzal járó biztonság, egyszerűen elvarázsolták Bellát. Végtelennek tűnő ideig csókolták egymást a kocsinak dőlve, a luxus étterem előtt és nem foglalkoztak a körülöttük lévő világgal, de végül mégis szét kellett válniuk.

- Mikorra vagy haza ígérkezve? – kérdezte ragyogó szemekkel Brian a lánytól, a szája sarkában egy halvány és huncut mosoly.

- Nem beszéltem időpontot senkivel!

- Azt mondtad új vagy a városban, igaz?

- Igen, miért?

- Megmutatok pár helyet, mit szólsz hozzá?

- Csodás ötlet. – mosolyodott el Bella, és itt tényleg beszálltak a kocsiba és útra indultak.

Brian születése óta Sparkstones-ban él, tehát ismeri annak minden négyzetméterét. Kocsikáztak, közbe beszélgettek és néha meg-megálltak. A tengernél, egy kilátónál, egy forrásnál és még hasonló helyeken. Mindenhol csókolóztak egy sort, de végül hajnal kettőkor eljutottak arra a pontra, hogy Bellának már ideje volt haza menni. A ház előtt a kocsiba vággyal telt csókkal kívántak egymásnak jó éjszakát, és utána Bella egy intés után belépett a Williams ház csendjébe. Hajnal kettőkor már mindenki mély álomba merülve aludt, ezért hát felsettenkedett a szobájába és egy rövid tusolást követve lefeküdt és már álmodott is. Remegő testtel, de nagyon boldogan aludt el, és csak egy dologra bírt gondolni, Brianre, és a csókjaira. Ha rajta múlt volna a dolog, akkor még mindig kocsikáznának, de Brian burkolta közölte vele a szituációt:

- Haza viszlek, mert kezdesz veszélybe kerülni! – ezt persze vigyorogva mondta, de Bella konkréttan kivette belőle azt a tényt, amit érzett is már ez előtt is, hogy Brian kívánta őt, túlságosan is, de udvariasan visszafogta magát és inkább búcsúzott, egy következő alkalomra hagyva a dolgot…

5. rész VÉGE