Mondjuk úgy, hogy hiányzik. Hiányzik a mosolya, a hangja, a szavai, és úgy ámblok az egész srác. :$ Most barátnője van, akivel tényleg aranyosak, de akkor is… Irigy vagyok a lányra! :l Jó lenne néha, ha mellettem lenne, ha beszélhetnék vele, ha meghallgatna és megnyugtatna, vagy, ha csak egyszerűen magához ölelne. Tudom, nagyon nagy kérés ez egy hozzám hasonló kislánytól, de akkor is, akarom őt, még mindig, és tudom, fogom is. :( Aki szokta olvasni a bejegyzéseimet, akkor olvashat mindegyiknél egy-egy idézetet is. Ezek mindig az-aznapi hangulatomat írják le. A napjaim általában vidámak, boldogak és sikeresek, de a hangulatom eléggé nyomott. Ha egy kis időm is van, a Régi Nagy Ő-re gondolok, és ez nem a legjobb! Már megtanultam, hogy nem szabad sírni, nem ér annyit, de azért mégis hiányzik. Bárcsak itt lenne, Bárcsak beszélhetnék vele, Bárcsak…

De tudom, hogyha itt lenne, akkor meg az miatt lennék ilyen hangulatú. Mert nem volt jó az, hogy beszéltem vele, hisz sosem jött össze a találkozó, sosem értettünk egyet a dolgokban, a fontossági sorrendünk is teljesen más volt. Akkor meg mégis miért érzem ezt? :l Annyira nem igazság… De legalább már nem sírok, csak mosolygok az emlékén, hisz sok-sok szép beszélgetésen vagyok túl vele, olyanokon, amiket sosem fogok feledni! Sokat köszönhetek neki, de ami a legfontosabb, az-az őszinteség. Tőle tanultam meg azt, hogy semmi féle képen nem éri meg füllenteni, hazudni!

Akárki akármit mond, még mindig azt mondom, hogy ő egy tökéletes ember! ** Könnyebb lenne azt mondani, hogy utálom, de nem, nem lennék rá sose képes. Akármit tesz is, ő rá mindig úgy fogok emlékezni, hogy Ő az, akit Igazán, Tiszta Szívből Szerettem!